Látomás

Felnézek. Fázom. Köröttem síri csend, csak a szél zúg fel néha. A földön fekszem. Nem tudom, pontosan hol. Éles fájdalom hasít a koponyámba. Úgy érzem, szétvet a kín. De mégis kitartok, keserű makacssággal. Jeges szél tép vértől mocskos hajamba. Halált hoz magával. Érzem, egyre csak közeledik végzetem. Megmoccanok. Újra fájdalom nyilall testembe. Nem tudom, mi fáj. Mindenhol érzem. Mély levegőt veszek. Talán az utolsót. Felemelem sajgó fejemet. A látványtól elhagy az erőm. Ismét a talajon heverek. Könnycseppek folynak végig az arcomon. Próbálom abbahagyni a hasztalan sírást. Nem megy. Körülöttem holttestek hevernek, vérbe fagyva, egymáson. Férfiak, nők és gyermekek. Nem ismertem őket, most mégis fáj a látvány. Meghaltak. Én is meg fogok halni. Hamarosan.

De nem! Azt már nem engedem. Nem adom magam ilyen könnyen. Felemelem jobb karomat. Fáj, nem tagadom, de most nem érdekel. Fájjon csak! De én ma nem fogok meghalni. Kiszedem alkaromból az üvegszilánkokat. Megtaszít a viharos szél. Leejtem feszesen tartott karomat. Tudom, hogy nincs bennem erő. De nem fogom feladni. Miért is tenném? Nincs vesztenivalóm. Már nincs. Egyedül vagyok. Egyes egyedül.

Nem halhatok meg. Még nem. Élni akarok! Élni! Nem ölhetnek meg. Életem minden keserű cseppjét ki akarom élvezni. Nem foszthatnak meg ettől a földi pokoltól. Élni akarok. Azért, hogy bizonyítsak. Hogy bizonyítsak magamnak. Tudni akarom, hogy az vagyok, aki akartam lenni. Az a dacos, az az érzelgős, aki rendületlenül harcolt az ellen, hogy megfosszák az elveitől. De most itt fekszek, tehetetlenül, partra vetett halként. Minden egyes légvétellel fokozom kínjaimat, és nem nyugszom. Nem fogok békében nyugodni.

Összegyűjtöm maradék erőmet. Keserves percek telnek el. Feltápászkodok, letörlöm arcomról a fájdalom könnyeit. Szédülök, de tudom, állva kell maradnom. A horizontig holtak borítják a véres földet, a romokat. Minden sivár és élettelen. Nem látom a napot. Fekete felhők mögé rejtőzött. Talán ő sem bírja nézni a halált. Ökölbe szorul a kezem. Gyengén és erőtlenül. Az ember önmaga gyilkosa lett. Megint.

Újra megtaszít a szél. Csontjaimban érzem hidegét. Fájdalom hasít a mellkasomba. Olyan erővel, hogy összerogyok.

Mindennek vége. Már nem tudok felállni.

Fényt látok az égen. Egy pillanatra azt gondolom, eljött a vég. De nem. Még nem. Villámok cikáznak a felhők közt. Darabokra törik az égboltot, az pedig hangos robajjal zuhan le rám, aztán semmivé foszlik, akár a visszhang a szélben. Mi ez az egész? Mi történik? Nem értem. Megőrültem? Vagy már meg is haltam? Mi történik?

Vízcseppek és jégdarabok tartanak felém. Érintésük fájdalmas. Könnyek borítják el arcomat. Ez csak egyszerű jégeső, s mégis, mintha vér hullana alá a sebzett felhőkből. Vér és üvegszilánk. Elhomályosul a vihar és minden más. Halvány fénygömbbe sűrűsödik a világ. Magához húz a sötétség. Tehát ilyen a halál. Hiába kapaszkodok az életbe, hiába nyújtom kezem vágyakozón a fény felé. Zuhanok. Egyenesen a halál felé. És ezt már nem tudom megállítani. Senki nem tudja, mert képtelenség. S eddig azt sem hittem, hogy létezik ilyen zuhanás. A fény eltűnik. A világ megszűnik létezni. A halál volt az erősebb. Legyőzött engem, aki dacból élt, és tébolyultan kívánta azt az édes szenvedést, amit ezen a földön életnek neveznek.

Orphne

2007.08.23.