Dekameron (előszó)

Nem tudom ismeritek-e a Dekameront.

Francesco Boccaccio, reneszánsz író műve. Egyébként meg az egyik kilencedikes irodalom anyag…

Egy könyvről van szó, ami egy kerettörténetből áll. Tíz ember a pestis idején elhagyja a fertőzött Firenzét, és kiköltözik egy vidéki villába. Elzártan élik életüket, és mesélnek. Minden nap mond mindenki egy mesét.

Minden nap megválasztanak egy királyt vagy királynőt maguk között, aki meghatározza a témát, miután mindenki mond egy mesét.

Most egy kis matek következik: tíz napig vannak a villában, és minden nap tíz novella hangzik el, tehát tízszer tíz: 100 novellát tartalmaz a Dekameron.

Ezek jobbnál jobbak, és tökéletesen bemutatják a reneszánsz életet, a pestist, és az akkori emberek gondolkodását. Ezen kívül minden történet tartalmaz egy tanulságot, mely azt hiszem korszaktól függetlenül ma is nagyon tanulságos.

Én arra vállalkoztam (egy iskolai fogalmazás keretén belül), hogy megírom a tizenegyedik nap első novelláját. Fogadjátok sok szeretettel.

Tizenegyedik nap

A tizedik nap végén érkezett még egy menekült: a tizenöt éves Giuglia. A villában élő csapat befogadta, sőt megválasztotta a tizenegyedik nap királynőjévé. Miután Giuglia megismerte a novella mesélés szabályait, kiadta a parancsot: a tizenegyedik napon olyan történeteket kell mesélni, amelyekben a főhős tehetségét csak sok nehézség és próba árán ismerik el.

Első novella

Francesco Chiarini tehetséges feltaláló és festő, mégsem ismeri el senki. Mikor megismerkedik az elbűvölő Lisával, mindent megtesz, hogy övé legyen a lány. Sok és kitartó munkájának meg lesz az eredménye: gazdagon tér vissza szerelméhez.

Midőn az alattvalók megkapták a parancsot, elsőként Filoména jelentkezett a történetmesélésre. Elhelyezkedett, és vidám arccal kezdte:

- Az én történetem egy igaz, megtörtént eset. Jó tanító, hiszen arra nevel bennünket, ne legyünk restek elismerni valakinek a tehetségét. Ha látjuk, hogy az illető mily nagyot tud alkotni, ne irigykedjünk, inkább segítsünk neki, hogy még ügyesebb és tehetségesebb legyen.

Egyszer, mikor Róma városában jártam, elterveztem, hogy veszek egy festményt. Mint tudjátok, a legszebb képek a legszegényebb képkereskedőknél vannak, így az én utam is egy ilyen helyre vezetett, pontosabban: Giovanni Pilcohoz. Pilco tisztességes képkereskedő, s rengeteg történetet ismer, melyek főleg a nagy művészek első próbálkozásairól szólnak. Tőle hallottam ezt is.

Volt Firenzében egy bolondos fiú, névszerint Francesco Chiarini, ki egyebet nem csinált, mint újításokon, találmányokon törte a fejét. Rengeteg rajzot készített elképzeléseiről, sok szerkezetet meg is épített. Az emberek kinevették, gúnyolódtak rajta, s mondogatták neki:

- Ezekből a mit sem érő masinákból nem lehet megélni! Tanulj ki valami hasznavehető mesterséget!

Francesco tudta, hogy az embereknek igaza van, mégsem hagyott fel találmányaival. Váltig állította, hogy egyszer még nagy úr lesz belőle, s híres lesz szerkezeteivel. De hát, azért mégiscsak nehezen élt, lakbérét alig tudta kifizetni.

Egy nap eltervezte, hogy elszegődik inasnak az egyik nagyobb házhoz, úgy talán több pénze lesz, s ki tudja, talán régi álma is teljesülhet: elkezdhet festeni. Egy firenzei, Cappo Di Giocondo nevezetű úrnak épp szüksége volt inasra, így hamar fel is vette Francescot. A fiú ügyesen végezte a rá kiszabott munkát, így rövid idő alatt sok pénzt keresett. Mikor már megtehette, vett pénzén festékeket, és elkezdett festeni. Meglepődve látta: festeni még könnyebb, mint rajzolni.

Volt ennek a gazdag Cappo Di Giocondonak egy szép lánya, kit Lisának hívtak, s aki igen megtetszett Francesconak. Mikor Lisa megtudta, hogy az új inas szabadidejében fest, érdeklődni kezdett, s egyre többször megleste a fiút. Francesco is látta, hogy a lányt izgatja a festészet, és annak titkai, így beinvitálta műhelyébe. Épp egy önarcképen dolgozott.

Lisát teljesen elbűvölte a festmény, mely pontosan ábrázolta a valóságot: a fiú csodálatra méltó vonásait, erőteljes és magával ragadó kisugárzását. De mégis, legjobban Francesco szemei tetszettek neki.

- Milyen érdekes – szólt Lisa –, bárhonnan nézem a festett Francescot, az mindig olyan, mintha rám nézne.

A fiú büszkén magyarázta, hogy hogyan szerkesztette meg a szemeket, hogy azok bárhova ellássanak.

Lisa teljesen beleszeretett a festménybe, és annak készítőjébe. Mindenáron azt akarta, hogy Francesco róla is fessen egy képet. Elérte célját, a fiú megfestette legszebb képét, mely szerelmét, Lisát ábrázolta.

Ám örömük nem tartott sokáig, egy szolgálólány elárulta a nagyságos úrnak szerelmüket. Mikor Cappo Di Giocondo értesült arról, hogy lánya szerelmes az inasba, csábítás vádjával elüldözte a fiút.

Francesco elbúsult, s felhagyott a festészettel, hiába mondogatták neki, hogy ilyen meg olyan tehetséges, és hogy nem adhatja ilyen könnyen fel. Francesco minden szóra szomorúan legyintett, s mondta:

- Látjátok, hiába tudok így festeni, nem érek elé vele semmit.

Volt Francesconak egy Giovanni nevezetű barátja, ki mindent megtett azért, hogy a kedveszegett művészt újra meggyőzze tehetségéről.

Így szólt hozzá:

- Drága, egyetlen, réges-régi barátom! Tudod-e, hogy miért szeretett beléd Lisa?

A kérdezett csak vonogatta a vállát, nemigen tudott felelni.

- Hát megmondom. A lelkesedésedet szerette meg, s a benned élő tüzet. Lisa úgy él apja mellett, mint a fogoly madár, kit az asszonyok kalickába tesznek, s a hálószobájukban tartják. Soha nem szabad  semmi rosszat csinálnia, csak a neki szánt férfiakkal cseveghet, azokkal is csak kedvesen. Melletted úgy érezte, szabadon eresztették. Melletted szárnyalni tudott. Azzal, hogy feladod a reményt, az ő reményét veszed el. Gondold meg, drága barátom, és fess tovább, szíved szerint.

Francesco megörült a bátorító szónak.

- Giovanni! Barátom! Te még sosem gondolkoztál azon, hogy költőnek menj? – kérdezte vígan, és fütyörészve, dalolva befutott a szobájába alkotni.

Pár nappal később, mikor találkozott barátjával lelkesen mesélni kezdte, hogy milyen új felfedezése van:

- Emlékszel-e mit mondtál nekem nemrég?- kérdezte Giovannit.

Giovanni bólintott. Hogy ne tudta volna, hiszen akkor jött vissza barátja kedve, s azóta boldog.

- Tudod-e – folytatta Francesco –, hogy szavaiddal ötletet adtál nekem?

Giovanni meregette a szemeit, s rázta a fejét. Nem tudott ilyesmiről.

Francesco megmutatta neki rajzait, majd ekképp szólt:

- Azt mondtad, Lisa szabad lett, mint a madár, s szárnyalni tudott. Hát ezek a szárnyak, megragadtak bennem. Eszembe jutott, milyen jó a madaraknak: tudnak repülni, belátják az egész világot, s ha akarják, még a Jóistent is meglátogathatják. S mindehhez nincs is másra szükségük, csak a szárnyaikra. Gondoltam, majd készítek én az embereknek szárnyakat. Nézd! Meg is terveztem őket!

Azzal mutogatni kezdte, hogy mit hova kell tenni, hogyan lehet használni, és hogy mennyi idő elkészíteni. Végül még a Lisának készülő félkész szárnyakat is megmutatta.

- Csak az a baj – mondta –, hogy sok ember van, s mindnek nincs pénzem szárnyat készíteni. Hisz ezekhez jó minőségű fa meg bőr kell, azt pedig nem adják ingyen.

Szólt Giovanni:

- Egyet se búsulj, barátom, segítek én neked. Add csak ide pár rajzodat, hogy megmutassam őket az embereknek. Ha azok meglátják, hogy te milyen jó szerkezeten dolgozol, talán segítenek neked.

Így történt, hogy Francesco odaadta rajzait a barátjának, ki pedig megmutatta azokat mindenféle gazdag embereknek. Legtöbben azt mondták:

- Ez botorság! Háború van, s repülő szerkezeten agyalni! Mondd meg Giovanni a barátodnak, hogy ő is inkább harcoljon, mintsem az égbe kívánkozzon.

Ám nem mindenki gondolta így.

Egy Medici nevezetű, gazdag öregúr lelkesedett a rajzokért, sőt egyenesen elbűvölte az alkotó tehetsége.

- Ki ez a fiú? – kérdezte Giovannit.

Giovanni felelt:

- A neve, uram, Francesco Chiarini, s bár fiatal, ügyesen bánik az ecsettel is.

Medici úr csak álmélkodni tudott.

- Megveszem a fiatalember rajzait – szólt végül.

- Ó, uram, sajnálom, de ezek nem eladók. Ezek alapján dolgozik Francesco.

- Igazán? No, hát akkor hozd el az én házamba ezt a te Francesco barátodat. Had ismerjem meg személyesen is.

Giovanni teljesítette a kérést: felkerekedett Francescoval, és elment az öreg Medici úrhoz. Az nagyon megörült érkezésüknek, és megvendégelte őket. Közben azért mindvégig a fiatal Francesco találmányaira és elkészült festményeire terelte a szót.

- No, fiam – szólt végül – meggyőztél: méltó vagy arra, hogy örökösöm légy. Fiammá fogadlak, és minden vagyonomat neked adom, legyen miből dolgoznod. Francesco eleinte nem hitt a fülének, kérte is barátját: ugyan csípje meg, igaz-e amit az imént hallott. Mikor pedig már vöröslött a karja a sok csípéstől, belátta, nem képzelődik. Medici valóban örökösévé tette.

Vagyonával nem kellett többé kuporognia: összecókmókolt, és odaköltözött fogadó atyjához. Híres festő, s feltaláló lett belőle. Annyi rendelést kapott, hogy nem győzött eleget tenni nekik. Röpködtek a kérések: az egyik freskót kért a hálószobája mennyezetére, a másik portrét, a harmadik képet róla, s a kedvenc hermelinjéről. Francesco örömmel festett, sőt mindemellett befejezte a Lisának szánt szárnyakat is.

Egy vasárnap felkerekedett, és amolyan urasan, lóháton ment a Giocondo házba, hogy megkérje a drága Lisa kezét. Mikor megérkezett (úri ruhában, díszes paripán), a nagyságos úr alig hitt szemének. Személyen futott ki ajtót nyitni.

- Jól látom? Te vagy, az a szemtelen inas? – kérdezte.

- Én volnék. Névszerint Francesco Chiarini – felelt a fiú.

- Úgy!  - morgott a ház ura. – De föl vitte a Jóisten a dolgodat! De akármilyen gazdag is vagy, ne feledd, az én házamban nincs helyed! Egyszer már kitiltottalak innen!

- Hát, nagyságos uram, akkor kénytelen lesz e tilalmat feloldani., mert én bizony azért jöttem, hogy megkérjem a lánya, Lisa kezét!  - szólt a fiú.

- Te és az én Lisám? – nevetett az úr. – El se tudnád tartani!

- De el tudnám! – akadékoskodott Francesco.

- Na igen? És hogyan?

- Úgy, drága uram, hogy az Isten megáldott engem, és a város leggazdagabb emberének örökösévé tett!

A Giocondo úr köpni-nyelni nem tudott.

- Hogy egy festő legyen a város leggazdagabb embere! Még ilyet!  - háborgott.

Ekkor kilépett Lisa is a házból, és mikor meglátta, hogy kivel dühöng az ő apja, nagyot kacagott örömében, és Francesco nyakába ugrott.

Cappo Di Giocondo úr szörnyülködve kiáltott lányára, hogy így meg úgy, mégsem mehet hozzá egy ilyen lusta és hasznavehetetlen emberhez, mint ez a Francesco! Hogy annyi jómódú és előkelő embernek bemutatta már, neki miért pont ez a templom egerének ivadéka kell?!

A lány kiállt apja elé, és ekképp szólt:

- Tudja, édesapám, Francesco a legserényebb, legszorgosabb és legigazabb szívű ember, akivel valaha ismertem. Mellette magam lehettem, és meg tanultam szeretni az életet! Ha őt nem engeded férjemnek, én máshoz nem megyek hozzá!

Na, az apa megijedt az utolsó mondattól, s még mielőtt még rosszra fordulna a dolog, gyorsan áldását adta a fiatalokra, és próbált megbarátkozni a gondolattal, hogy egyetlen leánya, az ő kicsi Lisája egy festő felesége lesz.

A szárnyak pedig, melyeket Francesco készített, beváltak. Az ifjú pár a lakodalom után felvette őket, és bár háztól házig, mint a kezdő fiókák, de repültek.