A halál után

Sok éve már, hogy itt bolyongok a földön, céltalanul és megkeseredve. Látom a világot, az embereket, csak engem nem lát senki. A hangomat is csak én hallom. Már nem is emlékszem. Lehet, hogy nincs is hangom, csak a gondolataim visszhangoznak a fejemben. Testem sincs, csupán árnyalak vagyok. Annyi embert szeretnék megérinteni. De nem tehetem. Hiába minden próbálkozásom, árnytestem átsiklik mindenen. Az embereken, a falakon, a hegyeken. Nem is járok a talajon. Lebegek fölötte. Sokan örülnének, ha ezt megtehetnék. De nem ilyen áron. Ez még az önző lelkeknek is túl sok. Itt lenni, és tudni, hogy ez nem élet. Tudni, hogy sosem lesz vége. Ismerni a létet teljesen egyedül egy nem létező világban.

Egykor ember voltam. Egy átlagos nő. Már senki sem emlékszik rám. Túl régóta vagyok itt. Amikor még éltem egyszerű életem, Erabyának hívtak. De már nem hívnak sehogy. Megöltek. Az emberek a faluban azt mondták, boszorkány vagyok. Pedig nem voltam az. Őket ez nem érdekelte. Meg voltak győződve saját elképzeléseikről. Nem ez fájt a legjobban. Akkor jöttem rá, hogy egyedül vagyok. A családom nem próbált menteni. Komoran, semmitmondó arccal nézték végig, ahogy a máglyához hurcoltak. Azután már csak arra emlékszem, hogy fojtó füst szállt körülöttem, és hogy sárgásvörös lángok kúsztak felém. Egyre közelebb és közelebb merészkedtek, és én nem futhattam el, pedig nagyon féltem. Meg voltam kötözve. Moccanni sem tudtam. A lángok lassan elértek hozzám. Bőrömet nyaldosták, szétszóródtak a ruhámon, és ahol csak értek, mardostak. Valaki sikoltott. A hang alig hallatszott a máglya recsegő, ropogó lángolásától. De valaki akkor is sikoltott.  Fájdalmasan, kétségbeesetten. Én voltam. Többet már nem tehettem. A füst már olyan sűrű volt, hogy alig kaptam levegőt. Az is forró volt, száraz és keserű. Tüdőm megtelt az engem égető tűz füstjével. Szédültem, és pokoli fájdalom járt át. Feladtam. Átadtam magam a halálnak.

Kísértetként ébredtem, és azóta ébren járom a világot. Megfosztottak tükörképemtől és árnyékomtól, hiszen nem lehet árnyéka annak, aki maga is az. Csak az érzéseim maradtak meg nekem.

Nem tudom, miért vagyok itt. Egy darabig kerestem a választ, de már nem érdekes. Itt vagyok lassan ötszáz éve. Látnom kellett emberek millióinak születését és halálát. Birodalmak felemelkedését és bukását. Igazságos királyokat és zsarnokok vérontó háborúit. Ünneplést és gyászt, örömöt és bánatot. Láttam máglyán égni sok ártatlan nőt, láttam közömbös családjaikat. Hallottam özvegyek és árvák zokogását. Végignéztem évszázadok nyomorát.

Eleinte sírtam. Sűrű árnykönnyeket. Ma már csak nézem az emberek szenvedését. Tudom jól, bármennyire sajnálom őket, nem tehetek értük semmit. Talán nem is akarok.

Hiszen ők megmenthettek volna a haláltól. Mégsem tették. Még a tulajdon családom sem. Magamra hagytak. Épp annyira egyedül voltam, mint most. Miattuk van, hogy itt ragadtam, teljesen egyedül, két világ közt, és itt leszek örökre bezárva. Ők hozták rám a bajt. Mégsem tetszik, ha szenvedni látom őket. Nem vagyok olyan, mint ők. Nem vagyok ember. Már nem. Sőt. Talán soha nem is voltam az.

Orphne 2007-06-10