Rémálom

(egy pokoli éjszaka története)

Az ablakban ülök. Nézek kifelé a távolba. Minél távolabbra innen. Néhány órája legszívesebben elrepültem volna. Alig vagyok ébren. Észre sem vettem, hogy kihunytak a város fényei. Hajnalodik. Néhány kakas gyakorolja a hangját a derengő félhomályban. Aranysárga fény vibrál a hegyek felett. Enyhe szél hozza el a folyó vizének illatát. Még egyszer körbenézek. Szemben, vagy talán kissé balra nagy, kupolás épület. Azontúl lehet a folyó, a határ. Balra valami gyár van komor, magas kéményekkel. Elfordulok. Elég füstöt láttam és szívtam már az éjszaka.

A szobában még három lány van. Négy ágy a sarkokban. Az egyik lány sápadtan, kábultan alszik. A másik kettő a szoba közepén lévő fotelokban ül. Halkan beszélgetnek. Egyikük sötét hajú, szemüveges, a másik világosabb, hosszú hajú, frufrus. Mindketten magasak, de mivel ülnek, ennek a ténynek ebben a szituációban nincs sok jelentősége. Az éjszakáról beszélnek, néha rám és az alvó lányra pillantanak.

Én pedig csak csodálni tudom őket lélekjelenlétükért és kitartásukért.

Minden úgy kezdődött, hogy kirándulni indultunk az osztállyal. Végigutaztunk az országon. Délutánra értünk a szállásra. A negyediken kaptunk szobákat. Be is rendezkedtünk. A frufrus, az alvó lány, egy harmadik, vöröses hajú lány és én elfoglaltuk az egyik szobát. Az imént említett sötét hajú lány a szemben lévő szobában telepedett le. Egy darabig minden rendben ment. Este átsétáltunk a határon, és fagyiztunk egyet. Aztán amikor visszajöttünk, néhány emberke kijelentette, hogy ők most bizony piálni fognak.

Én már a séta előtt is féltem. A szobatársam, aki most ott fekszik az ágyában, és azt sem tudja, fiú-e vagy lány, elhozott otthonról egy liter vodkát. A szobatársaim kortyolgattak, én pedig feküdtem az ágyamban, és rettegtem. A frufrus lány azt mondta, ne féljek, nem lesz semmi baj. Amilyen makacs vagyok, meg sem próbáltam hinni neki. Sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége. Na igen. Ilyen az élet. Hol marad a happy end? Jó kérdés. Na mindegy. A lényeg, hogy félelmem beigazolódott.

Még sosem láttam olyat, mint aznap éjjel. Hasonlót sem. Ezt az alkalmat is kihagytam volna, de nemigen volt választásom. A szomszédos (nem szembeni) szobában eliszogatott a háromnegyed osztály. Vodkát, házi pálinkát, whisky-t meg pezsgőt és ki tudja, még mit. Én nem voltam ott. Egész életemben nem ittam egy korty alkoholt sem, ami talán kissé túlzás a részemről, de mindenképpen hozzá tartozik makacs jellememhez. Ezt a magam alkotta szabályt most sem szegtem meg. A frufrussal meg a vöröses hajúval aludni próbáltunk, de a buli a szomszédban elég hangos volt, ez okból az alvás nem igazán sikeredett.

Aztán bejött az utolsó szobatárs. Na vajon ki? Először csak kicsit támolygott, aztán egyre jobban. Fél perc sem telt el, és a mosdóba zavartuk. Mind megijedtünk. Valaki áthívta az egyik koleszos lányt. A szőke csaj látott már hasonlókat, nem is egyszer. Ő is sokat ivott, csak nem keverte a cuccot. Ennél fogva nem tűnt részegnek. Vagy fél óráig voltak a mosdóban. Aztán kezdtek komolyra fordulni a dolgok. Behívtunk egy különösen bunkó, – ámde szerencsénkre akkor épp józan – alkoholista és aktív dohányos srácot. Zárójelben megjegyezném, csoda, hogy drogos épp nem volt. Tulajdonképpen miért is ne? Innen már csak egy apró lépés. Ha így halad, hantolhatjuk.

Az infarktus kerülgetett, amikor becipelte a lányt. A mellkasánál fogta át, maga előtt vonszolta. A sötét hajú villámgyorsan félrepakolt mindent. Úgy tűnt, el sem jut az agyáig, mit tesz. A részeg csaj falfehér volt, mint a kórházi lepedők, szája nyitva volt, szemei fennakadva. Nem tudott magáról semmit. Ekkor már nem bírtam tovább. Fojtogatott a sírás. Gyáván elrohantam.

Nem emlékszem, hogyan keveredtem el a szomszéd szobába. A bulira már csak az üvegek és a rendetlenség emlékeztettek. Egy másik lány sírt. Inkább sírógörcs volt az, mint sírás. Pedig ő nem egyszer látott már részeg embert. Gyanítottam, hogy ő sem józan, de megijesztett a viselkedése. Feladtam. Sírni kezdtem. Egy darabig hisztérikusan beszéltem, mondtam a magamét, mint egy őrült. Már a lábaim sem bírtak el. Lekuporodtam a szőnyegre a szoba kellős közepén, és csak sírtam. Két srác leült mellém, és vigasztaltak, de nem tudom már, mit mondtak. Valami olyasmit, hogy holnap minden rendben lesz, és hogy ne sírjak, de engem nem érdekelt, én sírtam, mert nem bírtam abbahagyni. Reszkettem. Amikor már csak szipogtam, át akartam menni, de nem engedtek. Hiába bizonygattam, hogy jól vagyok, az a bunkó nem engedett. Pedig én megmondtam, hogy már megnyugodtam. Hazudtam. Kicsit sem voltam nyugodt. Mindezt magyarra fordítva állatira ideges voltam. Csak kifogytam a könnyekből. Nem volt nálam tartalék. Mivel a szobába nem mehettem vissza, kimentem a közös erkélyre.

Rosszul tettem. Négyen voltak ott rajtam kívül. A szemét dohányos-alkoholista, egy hosszú hajú, kiállhatatlanul bunkó srác, a szőke lány és egy rendes, barna hajú csaj. Az utóbbi kivételével (és persze az enyémmel) mind cigiztek. Most kivételesen tűrtem a füstöt, pedig zavart, de most nem ez volt a legnagyobb baj. Csak álltam, és mereven bámultam a csillagokat. A szőke sírt. A cigitől kissé megnyugodott. Később a barna hajúval bekísértük a szobájukba, a miénkkel szembenibe. Ott  vigasztaltuk, vagy inkább csak nyugtatni próbáltuk egy darabig. A bunkó alkoholista rám parancsolt, hogy tartsam ott, és én is maradjak. A világért sem fogadtam volna szót. Több volt bennem a dac, mint eddig bármikor. A szobatársaira bíztam a szőkét, és átsurrantam.

Egy pillanatra megbántam merészségem. A csaj ott feküdt az ágyon, zacskóval a szája előtt. Nem emlékszem, ki, a frufrus vagy a sötét hajú ült mellette, és lábát a párna mögé téve támasztotta a csaj fejét. Ezúttal nem hátráltam meg. Eldöntöttem, hogy segíteni fogok. Hiszen ahogy ott feküdt, nyitott szájjal, falfehéren, olyan mélyen befúrta magát a fejembe a puszta látvány, hogy nem bírtam szabadulni a gondolattól, miszerint tennem kell valamit. A csajt nem sajnáltam. Szánalmas, ostoba lényt láttam benne. Nem hallgatott a józan eszére (józant mondtam volna?!), amikor kellett volna. Az ő hibája volt. Az övé, és senki másé.

A vöröses hajú telefonált. Kicsit dühös voltam rá ezért. Úgy éreztem, nem a legjobb ötlet ebben a helyzetben telefonálni. Lenyeltem dühömet. Átzavartam a csajt a mobiljával együtt a túloldali szobába. Én is vele mentem, aztán pár perc múlva otthagytam. Utólag rájöttem, hogy neki a beszélgetés volt a levezetés. Azt hiszem, jobb is volt, mint az enyém. Ő nem állt neki toporzékolni, mint egy nagyra nőtt ovis. Már nem haragszom rá. Inkább őt is csodálom, mert jól viselte a történteket. Visszamentem a szobánkba.

Próbáltam segíteni. Amíg épp a sötét hajú támasztotta kis részeg barátnőnk fejét, mi a frufrussal megnedvesítettük a tarkóját, arcát. Aztán már nem volt semmi probléma. Még szerencse. Jutott elég baj erre az éjszakára. Ültünk, sétálgattunk vagy álltunk a szoba közepén, és folyton csak az eseményekről beszéltünk, főleg arról, ki hogyan élte meg. Legalább harmincszor elmondtam nekik, mennyire féltem. A sötét hajú két fontos dolgot jegyzett meg. Először is azt, hogy pont mi voltunk a csajjal, akik még soha nem láttunk részeg embert, legalább is ennyire részeget, másodszor pedig azt, hogy talán jobban megijedtünk, mint amekkora a baj valójában volt.

Mindkettőhöz megvan a saját véleményem. Én nem érzem úgy, hogy helytálltam volna. Egyáltalán nem voltam erős. Csak elvétve megpróbáltam annak tűnni. Továbbá szerintem hiába lélegeztünk fel azon tény hatására, hogy nem lett semmi komolyabb gond, amikor ennél sokkal rosszabb helyzet is előállhatott volna.

Amikor áltvonultam a szomszédba, hogy bőgjek egy jót az első sokkom után, csak azt tudtam mondani, hogy szóljunk a tanároknak. Nem érdekelt, mit kapunk ezért. Csak azt hajtogattam, hogy szóljunk, mert mi lesz, ha történik valami. Szinkronban hisztiztem a másik csajjal, aki meg azt mondogatta, hogy detoxba kell vinni, detoxba kell vinni... Jó, hogy odáig azért nem jutottunk, de így is mindenkin kitört a frász. Majdnem. Egyesek öntudatlanul végigaludták az egészet.

Összegezve a dolgokat, dühös vagyok magamra. Egyáltalán nem voltam bátor. Piszkosul féltem. Utólag remélem, a tanáraink mit sem sejtenek az egész rémálomból. Elmosolyodok. A kába csajra nézek. ,,Most legalább tudod, kire számíthatsz a bajban, te hülye” – mondom némán, magamban.

Végre kitisztult fejjel visszafordulok a külvilág felé, és hallgatom a késő vagy épp siető kakasok koncertjét.