Az Árnyember

Ott ül az ember a verem legalján,

Régóta önmaga árnyéka csupán.

Nem alszik, de nem is éber,

Ott ül kettesben félelmével.

A sötétség lágyan elringatja,

De ő érzi, ha a fényt lehagyja,

Nem lesz már sem árny, sem verem,

Akkor már hiába, nem lesz kegyelem.

Nem néz fel, mert szégyelli könnyeit,

Pedig ha felnézne, látná az élet fényeit.

Látná a felé nyújtott kezeket, az embereket.

De nem néz fel. Mert úgy érzi, mindent tönkretett.

Igen! Igen, ez az! Végre felnéz, végre lát!

Sóvárogva nyújtja sebzett karját.

De hiába ágaskodik, hiába kérlel

Embert és árnyat, a kezeket nem éri el.

Neki kell elkezdenie felfelé mászni,

Ködből s árnyból újra emberré válni,

És ha már félig elhagyta a vermet,

Mielőtt lezuhanna, elkapják a kezek.