Rebecca

Futottam, ahogy csak bírtam. A házak elmosódtak mellettem. Az utca sötét alagúttá vált, és üldözőim egyre csak közeledtek. Menekültem, pedig tudtam, hogy semmi esélyem. Aztán azt egyik fickó utolért. Elkapta a vállamat, és lerántott a földre. Szemébe néztem. Rosszindulatú vigyor terült szét csúf arcán. Ütésre készült. Én az arcom elé rántottam karjaimat. A pasas felém sújtott, és ekkor…

Felébredtem. Az ébresztőóra verte ki a szememből a rémálmot. Ahelyett, hogy lecsaptam volna, mint általában, ezúttal kezembe vettem, és mutatóujjammal gyengéden megcirógattam a rendíthetetlenül „kukorékoló” vekkert.

-         Megmentettél – súgtam.

Kiugrottam az ágyból, és az előszobai tükör elé álltam. Kijelentettem, hogy nem vagyok hülye, de azért a biztonság kedvéért még háromszor elismételtem. Hiába, így sem győztem meg magam. Életem azon szakaszához érkeztem, amikor is rádöbbentem, hogy kikaptam az élet nevű játékban.

Megcsörrent a mobilom. Ezzel a galád félbeszakította a monológomat. Felvettem, és belemorogtam.

-         Legközelebb ügyelj arra, hogy a jobb lábadat tedd le először, amikor felkelsz! – hallottam a telefonból.

Pislogtam néhányat, aztán kapcsoltam, és az előbbinél kedvesebben üdvözöltem kishúgomat.

-         Szia, Lara! Miért hívtál ilyen korán?

-         Korán? Rebecca, kilenc óra múlt.

-         Tényleg – hagytam rá – Nem válaszoltál a kérdésemre.

-         Ja igen. Ma van az utolsó munkanapod, aztán szabadságon leszel két hétig, nem igaz? Kérlek, gyere haza!

-         Nem lehet, Lara. Sajnálom, de nem megy. Most pedig dolgom van. Na, szia!

-         Szia!

Hazudtam. Dehogy volt dolgom. Hazudtam a kishúgomnak. De megvolt rá az okom.

Lássuk csak! Hol is kezdjem? Háromszáznegyvenhat éve… Nem. Az valaki más volt. Tehát mikor is? Ja, igen. 23 éve születtem Blackpoolban. Ez egy város Észak-Angliában, Liverpool felett, úgy hozzávetőlegesen York magasságában, csak tőle jóval nyugatabbra. Amikor felcseperedtem, a spórolt pénzecskémből vettem magamnak egy lakást Londonban. Nem voltam elragadtatva. A lakás még hagyján, de a város!

London forgalma szörnyű. Minden tele van az ezerféle idegesítő nyelven kérdezősködő ferde és kerek szemű turistákkal. Na és a Temze iszonyúan koszos. Mégsem vágyok haza. A szüleimmel kialakított kapcsolatom ugyanis nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem. Nem szívesen jártam haza. Amikor néha mégis meg kellett tennem, mivel rákényszerültem… nos az nem volt épp leányálom. Hallgathattam anyám és apám szövegelését a jövőmről. A nagynénik meg folyton-folyvást a nyomomban jártak ilyen kérdésekkel: Nem jársz még senkivel, Beccy? Nem tetszik valaki, Beccy? Mikor mész már férjhez, Beccy? És én mindannyiszor ugyanazt feleltem. Rebecca a nevem. Ezt a három szót minden alkalommal olyan hangsúllyal és arckifejezéssel vágtam hozzájuk, hogy utána hetekig nem mertek hozzám szólni. Tehát jobb nekem London.

Itt foglalkozásomat tekintve légikísérő vagyok. Vagy is az a cuki kis szoknyás hölgyike, aki az utasok minden óhaját, sóhaját teljesíteni próbálja a repiken. Persze a cuki kis hölgyike megnevezés esetemben nem áll fenn. Inkább komoly csajnak nevezném magam. Rettegjen tőlem az egész utastér!

Miután mindezt végiggondoltam, elvégeztem reggeli – na jó, délelőtti – rituálémat. Azaz megfésültem fekete, egyenes szálú, derékig érő hajamat, fogat mostam, majd elfogyasztottam étkemet. Ez utóbbi elég szegényes volt, holott mindenki azt mondja, ennem kellene, mert túl sovány vagyok. Elfogyasztottam egy müzliszeletet és egy zöldalmát, megittam egy pohár narancslevet.

A gépem kettőkor indul, úgyhogy lesz még időm enni, ha megéheznék.

Reméltem, hogy senki nem fog zavarni, de amint ez átfutott az agyamon, megcsörrent a telefon. Mielőtt felvettem volna, elolvastam a kiírt nevet. Maya. Úgy döntöttem, nincs kedvem a másik húgommal is beszélni, ezért egész egyszerűen megnyomtam a piros telefont ábrázoló gombot.

Betettem egy lemezt a magnóba, aztán elővettem egy könyvet. Kai Hansen hangja valamelyest segített ellazulni.

Sokáig nem gondoltam semmire, csak hevertem az ágyon. Hónapok vagy évek teltek el, mire megmoccantam. Addigra elfelejtettem minden gyötrelmemet.