Elindultam a csodaszép, kéken ragyogó tenger felé. Szemem előtt ott tündöklött az egész végtelenség. Félúton megálltam, és vettem egy mély levegőt. Jó érzéssel töltött el az enyhén sós illat. A nap ekkor jött fel a horizontra, és csillámló aranyhíddal látta el a csodás vizet. Folytattam utam a Kánaán felé, a tengerhez. Mikor a lábamat már a kedves hullámok simogatták, úgy éreztem, ennél szebb helyet el sem tudok képzelni. Belegázoltam a lágyan ringatózó vízbe. Már épp nekikészültem volna az úszásnak, amikor…

… megszólalt az a drágalátos ébresztőórám. Gyűlölöm! Esküszöm, hogy gyűlölöm! Úszni akarok!!! A szemem még mindig nem nyitottam ki. Vakon kutattam elvileg az éjjeliszekrényen trónoló órám után. Hol van? Nagy puffanást hallottam. Aha. Ez volt az. Na sebaj! Legalább elhallgatott. Álmos vagyok, mégis muszáj lesz kinyitni a szemem és felkelni. Ah, kész rémálom ez a kelés. Könnyítésképpen még mindig csukott szemmel indultam meg a szobában. De nem jutottam sokáig. Elvágódtam a földön heverő utazótáskámban. Ez azért már elegendő volt arra, hogy felébredjek. Most azon kezdtem el izgulni, hogy megvan-e még az orrom. De ha jól érzem, még a helyén van. Egy jókora dudorral ellátva…

Miután sikerült befejeznem a fürdőszobai tollászkodást, végre megreggeliztem. Már a tengerparton is korgott a gyomrom. Reggeli étkem nem volt valami tartalmas: tej és gabonapehely. Nem a kedvencem, de megeszem. És mióta egyedül lakok, saját lakásban, itt Londonban nem mindig telik méregdrága különlegességekre. Sajnos. Elmosogattam magam után, és visszatettem minden evőeszközt a helyére. Nem vagyok ilyen rendmániás, sőt legtöbbször füzetekben, ruhákban és koszos edényekben úszik a kétszobás lakás, de ez most kivételes alkalom volt. Ma ugyanis utazom Barcelonába! Imádom azt a helyet, bár eddig csak képeken láttam. Egy konferenciára kellene mennem, de Bill, a főnököm megengedte, hogy kicsit tovább maradjak, mondván, megérdemeltem. Úgy érzem, nekem van a legjobb munkám a világon. Öntelt gondolataimnak a telefon jellegzetes hangja vetett véget. Eszeveszetten nyargaltam át a másik szobába, ahol szegény gép már majdnem beleőrült a pittyegésbe. Ahogy felrántottam a kagylót, levertem a mellette pihenő könyvet.

-         Hello! – szóltam bele a telefonba.

-         Emily! Én vagyok az. Zoey!

Na tessék. A kedves, de iszonyatosan sokat csevegő munkatársam.

-         Nem fogod elhinni, hogy mi történt – jelentette ki helyből.

-         Fogadjunk, hogy elhiszem! – viccelődtem, de barátnőm hangjából ítélve nem találtam el az időpontot.

-         Nem! Ez most fontos. Na figyelj!

-         Figyelek – mondtam, mivel a dolog már kezdett érdekelni.

-         Tegnap este a pub-ban találkoztam Scott Wilsonnal. - izgatottan várta a kitörő meglepettségemet, de ezúttal ez elmaradt.

-         Aha – feleltem kissé lelombozódva.

Azt hittem, valami érdekesebb történt. Scott Wilson egy unalmas idióta, de barátnőmmel ezt a véleményemet még nem osztottam meg, ugyanis szegényke nagyon bele van zúgva a tagba.

-         És úgy képzeld el, meghívott randizni!

Jaj, de örült! Próbáltam eltitkolni nemtetszésemet, ezért így ezt válaszoltam:

-         Ez hihetetlen! És mikor lesz?

-         Holnap este a Summer-ben. Már alig várom, csak…

-         Nincs mit felhúznod, ezért felhívtál, hogy megkérdezd, kifosztatod-e a szekrényemet. Sajnos nem, mert…

-         De miért? – keseredett el.

-         Ha hagynád, befejezném. Szóval azért nem, mert elutazom Barcelonába, és már bepakoltam az összes nyári göncöm. És mivel tudom, hogy te mínusz húsz fokban is egy szál blúzban mennél randizni, az egésznek nem lenne értelme.

-         Gonosz vagy! – jött a válasz.

Na igen. Egy kicsit. De ezzel megmentem az újabb tüdőgyulladástól. És a szekrényem is egyben marad. Arról meg nem is beszélve, hogy így megóvom egy újabb idióta pasastól.

-         Szerinted téli kabátban menjek Barcelonába? – kérdeztem.

-         Nem. Belátom, igazad van.

-         Na! Remek! Akkor én most le is teszem, mert még sok dolgom van. De azért nagyon örülök a hírnek. Szia!

-         Szia! – búcsúzott kissé elkeseredten..

Nagyon sajnáltam. Még azt is megfontoltam, hogy kipakolom a kedvenc blúzát, és elviszem a lakására. Aztán mégsem tettem. Rájöttem, hogy csak magam ellen dolgoznék. Elindultam felöltözni.

Megfésülködtem, és megpróbáltam kihozni valami értelmes frizurát hullámos, világosbarna hajamból, nem túl sok sikerrel. De már megszoktam. Mindig ez van. Mára már csak két program volt. Megvárni anyát, hogy elbúcsúzzak tőle, és elindulni a géphez, ami csak kettőkor indul.

Tíz óra volt, amikor csengettek. Tudtam ki az, ezért kinyitottam az ajtót. Anya vagy három tonna csomaggal érkezett. Ettől kicsit kétségbe estem.

-         Ideköltözöl, míg távol leszek? Mert tőlem nyugodtan!

Kedves megjegyzésemet szúrós tekintettel díjazta.

-         Szia, Emykém! Látom, már izgulsz az út miatt.

-         Én ugyan nem! – háborodtam fel.

-         Ezeket neked hoztam – csapta le a konyhaasztalra három kosarát.

-         De már lépni sem tudok a csomagoktól. Különben is, mi ez?

-         Hát minden, ami szükséges lehet az utazáshoz! Jaj drágám, én…

-         Anya!

-         Tessék?

Na ezt utáltam benne. Úgy csinál, mintha nem látná a helyzetet. Kénytelen voltam felhívni rá a figyelmét.

-         Fel szeretném hívni a figyelmed arra, hogy szállodában szállok meg. Ez pedig nálam azt jelenti, hogy…

-         Nem viszem haza! –Csattant fel, és dühös mozdulatokkal leült az egyik konyhaszékre. 

Elkeseredett. Már megint megbántottam valakit! Ma már ez a második eset. Eddig két emberrel volt szerencsém beszélni, mióta fölkeltem, és tessék. Mindkettő megsértődött rám. Meglehetősen rossz ember vagyok. Mindenkit megbántok. Lelkiismeret furdalással kell élnem mindörökké…

-         Daniel! – Ugrottam el a konyhaszekrénytől, ahol eddig támaszkodtam éles kiáltással keretezve érdekes mozdulatomat. Anya kérdőn nézett rám, és én őszintén meg tudtam érteni ezekben a percekben. Nekiveselkedtem a legésszerűbb magyarázatnak:

-         Hát Daniel, a bátyám, és a te elsőszülött fiad!

Kissé felháborodottan felelt:

-         Ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok! Csak annyi nem világos, hogy hogyan jön ide a bátyád!

Válaszképpen elvigyorodtam, és mindent 23 éve tartó ismeretségünkre bíztam. És bevált! Mármint, ha anya mély sóhaját a bátyám és az előbbi mondataim közti összefüggés felfedezésének tekintjük. Elmosolyodtam. Csakhogy csináljak végre valamit. Aztán nagy nehezen megszólalt:

-         Tehát cókmókoljak föl és tolassak át a bátyádhoz? Tudod mikor! –Azzal rám vicsorgott a jól ismert gyerekes vigyorával. Nem értem néha. Összekavarodok. Olyan, mintha az anyukám és a legjobb barátnőm egy emberben lakna. Fura. Főként fura. De azért jó.

Odaténferegtem a szatyrokhoz, és kíváncsian belekandikáltam. Majd elállt a lélegzetem a bent meglelt holmiktól. Izgatottan kikaptam egy gyönyörű kendőt, és a nyakamba tekertem. Édesanyám arcán szétterült az a kedves, elégedett mosoly. Furcsa táncot lejtettem a szűknek bizonyuló konyhában. Úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek. És nagyon jól esett!

A különleges bemutatónak anyukám felkiáltása vetett véget:

-         Milyen rend van itt! – és csodálkozó tekintettel nézett végig a kivételesen nem koszos edényekben fürdő konyhámon. Elégedetten elvigyorodtam:

-         Igen. Kissé szembetűnő lett a változás!

-         Eléggé. Többször kéne utaznod! Akkor meg lehetne mozdulni a lakásodban! – kényszeredetten elmosolyodtam.

Igaza van.

-         Akkor elviszed Danielnek? – tereltem el a témát a csomagokra bökve –Várj! – helyesbítettem, azzal odaugrottam a szatyrokhoz, és kiszortíroztam belőle a női holmikat. Előkerült egy csodás szandál, egy kagylókkal díszített papucs, két kék színű törölköző és egy gravírozott toll Emy felirattal. Az utóbbinál végképp elérzékenyültem:

-         Vajon minden anya így tudja, hogy mi kell a lányának? –kérdeztem, és hálásan elmosolyodtam. Ő is mosolygott, és látszott rajta, hogy örül az én boldogságomnak.

-         Vigyázz magadra! – suttogta, és magához ölelt.

-         Nem örökre megyek – feleltem cinikusan, csakhogy tartsam a formám – Puszilom az egész családot. Még Danielt is! – azzal kibújtam az ölelésből, rávigyorogtam.

-         Remélem tisztában vagy azzal, hogy egy külföldi út milyen veszélyeket von maga után! – kezdte anyukás aggódó-rohamát.

-         Mindent tudok, és mindennel tisztában vagyok – soroltam illedelmesen – Köszönök mindent!

-         Szívesen! Aztán vigyázz, nehogy fölszedj nekem egy spanyol hapsit! – vigyorgott rám, bár én nem örültem ennyire a megjegyzésnek.

-         Még itt sem tudok – kámpicsorodtam el.

-         Meg még erre figyelj! Sose szomorkodj! Amint te elkeseredsz, mindenki búskomor lesz körülötted!

-         Ez nem igaz – kötekedtem a megszokás kedvéért.

-         Megyek – jelentette, azzal megragadta a kissé kiürült szatyrokat és megindult az ajtó felé. Útközben azért lopott még egy puszit az arcomra – Akkor szia, drágám – köszönt el.

-         Szia! – búcsúztam, és a feltűnéseket kerülve eltöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából.

Mikor már a második emeleti ablakból integettem neki, a zokogás határát súroltam. De aztán sikerült erősnek maradnom. Elment. De nem örökre. Nem ártana felnőnöm… 

Mikor mindenen túl voltam, belevetettem magam az utazás megszervezésének és főként lebonyolításának utolsó simításaiba. Fogtam magam, és elterültem a fotelban. Ekkor vettem észre a telefonálás közben levert könyvet. Ősi idők óta megvan. Már vagy százszor kiolvastam. Ahogy kinyitottam, egy fénykép zuhant az ölembe. Megnéztem, és elképedve fedeztem fel rajta magamat és középiskolai legjobb barátnőmet, Rebeccát. Idiótán vicsorogtunk a képen. Önkéntelenül elmosolyodtam. Körülbelül tizenhat évesek lehettünk. Azóta már eltelt vagy hét év. Nem tudom, mi lehet vele. Valószínűleg nyelvészként dolgozik. Elügettem a képpel a kezemben a táskámhoz, és beleraktam az utazásra bekészített könyvem elejébe, majd továbbléptem a dolgon. Nem tehetek róla. Így neveltek. „Mindig az érdekeljen, ami a jelenben történik!” Sokszor visszahallom apu mély baritonhangját. Sajnálom, hogy tőle nem búcsúzhattam el. Ez van. Nem örökre megyek el. Csak két hét az egész. Visszavánszorogtam a fotelhez, belevágódtam, és bekapcsoltam a tévét, hátha csitítja az utazásom előtti eszméletlen izgalmamat.