Sok-sok év, titkon vágyott álmok.

Annyi kép! Könnyek és mosolyok.

Ma mégis azt kérdem halkan:

Egykoron tényleg ezt akartam?

Mert most nem akarom.

Álmomban rongyos árnyakat hajszolok,

S mindegyik elfoszlik, mikor felé nyúlok.

Hiába süt a nap, ha eső nélkül megreped a föld.

Láncaim súlya alatt az én szívem is összetört.

Soha nem volt időm meg-megállni,

Nem volt időm néha elmélázni,

És most reggelente arra ébredek,

Hogy akaratlanul játszok egy szerepet,

És nem tudom, miért.

Mostanáig hazudtam, hogy a békét össze ne törjem,

Megjátszottam, hogy boldog vagyok, mosolyogtam, nevettem.

Nevettem, pedig vérzett a szívem a vágyakozásban.

Kerestem kiutat, szabadságot, erőt, de nem találtam.

Nem akarok többé láncokon élni,

Nem akarok többé viszálytól félni,

Nem akarok mások szemébe hazudni,

Nem, nem! Nem akarok szerepet játszani.

Nem érti meg senki, mi az én bajom,

Nem értik, nem értik, hogy ezt így nem akarom.

Volt egy kislány, felnőtt, már messzejár,

Volt egy szerelem, elmúlt, már nem fáj.

Hiába, nem értik, nem fogják érteni,

Elég volt a rabságból, elég volt ennyi.

Volt néhány elvesztegetett év, olcsó emlék,

Hazudozók, álnokok, tolvajok, csalófélék.

Fájdalom, gyötrelem így az életem,

Álmodom, hogy majd elrepülök innen,

Elszakítom láncaimat, elszállok

Bárhová, ahová csak két szememmel látok,

Tündér- vagy angyalszárnyakon.

Egyetlen életem nem hagyhatom veszni,

Szeretnék még egyszer igazán nevetni,

Boldog leszek, tudom, csak egy esély kell,

Hogy valaki azt súgja: Szabad leszel.

Nem akarok többé láncokon élni,

Nem akarok többé viszálytól félni,

Nem akarok mások szemébe hazudni,

Nem, nem! Nem akarok szerepet játszani.