1.   fejezet

Hogyan lehet kikészíteni egy paradicsommadarat?

Az ébresztőóra vadul ugrált a szekrényen. Aztán csak egy egyszerű csuklómozdulat, és a ketyere kimúlt. Az óra gyilkosa morogva kimászott az ágyból, legörgetve magáról az érzése szerint ólomsúlyú takarót. Félig lehunyt szemekkel, ásítozva átcsoszogott a szomszédos szobába. Ott meglelte az előzőhöz hasonlóan viselkedő újabb áldozatát. Még egy halott óra.

A – majdnem – sorozatgyilkos, aki egyébiránt egy tizenöt éves, koromfekete hajú, kék szemű lány, a szobában található ágyhoz sétált, ahol valaki épp szundított. A lány befurakodott a valaki mellé, és pillanatok alatt újra elaludt.

Alig egy perccel később a földön koppant a koponyája és néhány további csontja, mivel az ágy tulajdonosa szűkösnek találta a helyzetet, és álmában lelökte vendégét. Ami a vendéget illeti, erre már felriadt.

-         Eva! Eva, ébresztő! – kiabálta jó hangosan, hogy imádott hugicája meg is hallja őt.

-         Nem akarok suliba menni – nyöszörögte a nevezett a takaró alól.

Nővérkéje, Barbara nem tűrt ellentmondást. A fürdőszobába cipelte-vonszolta a pehelysúlyú, nyolcéves lánykát, és kíméletlenül lefröcskölte a csapból származó hűvös vízzel. A gyerek körülbelül egy percig kiabált segítségért, szaporán prüszkölve.

Ezután Barbara előpakolt egy teljes öltözéknyi ruhát a húgának, míg az a hangokból ítélve fogat mosott. Pár pillanat múlva egy morcos, álmos, és nem utolsó sorban kócos Eva érkezett vissza a szobába. Le is ült az ágyra, de még mielőtt elterült volna, nővére elkapta a vállát.

-         Ugye megbocsátasz, drágaságom? – kérdezte szinte anyai gondoskodással hangjában, és elkezdte lehámozni a pizsamát a kislányról.

Később már frissen, a reggelizőasztalnál ülve beszélgettek.

-         Márpedig iskolába kell járnod, Eva – erősködött az idősebb lány.

-         Pedig én nem fogok. Tudod, kit érdekel a matek. Meg az a sok olvasmány.

-         Arra a néhány sorra célzol? Nem is tudom, hogy bírod ki – vigyorgott Barbara.

A beszélgetés abbamaradt, mert megérkezett a Házi Sárkány, pontosabban apjuk barátnője, Regina. De inkább csak a Házi Sárkány. A nő a fürdőszobából érkezett. A szaga valamilyen elviselhetetlenül tömény virágköltemény volt, haja szőkített, a feje tetejére tornyozva, arcán valami paradicsommadárról vagy páváról lopott színkavalkád. Egy karneválon sírva könyörögtek volna ugyanezért. Minden más helyen csak egy dolog jutott az emberek eszébe. Az elmegyógyintézet. Legalábbis a két testvér így látta.

Barbara színlelt boldogsággal pattant fel ültéből.

-         Jó reggelt, Regina! – csacsogta.

Közben eltakarta a látványtól és a parfümnek álcázott toilet-illatosító szagától hányni készülő Evát. Regina olyan képet vágott, mint aki most jött rá, hogy nem létezik a télapó.

-         Ezek még itt vannak? – fanyalgott.

-         Most magadban beszélsz, vagy elfelejtetted a nevünket? – érdeklődött Eva angyali ártatlansággal arcán, amint elfeledkezett a Regina megjelenése okozta sokkról.

Barbara odaugrott a nőhöz.

-         Áh, üdvözletem! Barbara Thompson – rázta meg a kezét – Ülj csak le! Készítek reggelit.

Regina nagyasszonyosan intett, hogy a lány kihúzhatja a széket az asztaltól. Barbara eleget tett az óhajnak, aztán a hűtőhöz rohant. Eközben Regina csigát megszégyenítő lassúsággal leült a székre, és közben hatszor megigazította fehér blúzát.

-         Mit szeretnél reggelire? – kérdezte a kamaszlány színlelt-lelkesen.

-         Legszívesebben homárt, aztán egy kis kaviárt ennék, de gondolom, ezeket csak silány minőségben tudod elkészíteni, így nagyvonalúan beérem egy pohár narancslével. Talán ezt az óhajt még egy ilyen kétbalkezes is képes teljesíteni.

-         Kitűnő választás – motyogta Barbara gonoszkás mosollyal.

Eva tudta, hogy ő következik.

-         Jé! Te fogyózol?

Regina magasra emelte illatos fejét.

-         Ha nem tudnád, és gyanítom, hogy nem tudod, egy színésznőnek fontos, hogy odafigyeljen az alakjára.

Barbara elfojtott egy nevetést, és megfordult narancslé-adagolás közben.

-         Tényleg? És az nem baj, ha túl sok a sminkje? Vagy ha a haja olyan sárga, hogy vonzza a muslincákat?

Regina felháborodott arckifejezéssel bámult rá.

-         Mit mondtál?

-         Óh, semmit. Semmit.

-         Hát igen. Ezt néztem ki belőled. Arra se emlékszel, mit mondtál egy perce.

Eva nem bírta tovább.

-         A nővérem egyáltalán nem olyan hülye, mint amilyennek látszik. Igaz, Barbara?

A kérdezett bájos mosollyal nézett végig az asztalnál ülőkön.

-         Kész a narancslé – jelentette, és hirtelen mozdulattal az egészet az teljesen elképedt Regina ölébe öntötte.

-         Jaj, olyan ügyetlen vagyok – sajnálkozott a lány, miközben diadalmas vigyort küldött nevető húga felé.

-         Az biztos – helyeselt Eva – A poharat még nem is tetted a fejére.

-         Remek ötlet – csillant fel Barbara szeme, és a tornyos, sárga hajkompozícióra helyezte a narancsleves poharat.

Regina még pislogott néhányat, aztán kitört, mint a Fuji. A feje is olyan vörös volt, mint a sűrű láva.

-         Idétlen, hülye gyerekek! Húzzatok az iskolába, mert kihívom a rendőrséget! Elegem van belőletek!

-         Nekünk is belőled – feleselt vissza Barbara – Torkig vagyok azzal, hogy így rámásztál az apámra. És mindezt azért, hogy hozzáférj a pénztárcájához.

-         Tűnjetek el ebből a házból! Megtiltom, hogy hazajöjjetek!

-         Pardon. Ezzel csak egy igen fontos probléma van. Neked semmi közöd ehhez a házhoz, ellenben mi itt lakunk.

Barbara nyakon csípte húgát, hogy kivonszolja az ajtón. Hiába. Elkésett. Eva bokán rúgta a narancsleves Reginát, és megjegyezte, hogy nem szereti.

A nő elrohant, azaz inkább elsántikált. Épp az egyik szobanövény előtt ment el, amikor annak egyik szára hirtelen megnőtt, és kifeszült a lába előtt. Regina orra bukott. A növény egy másodpercen belül visszanyerte eredeti méretét.

Barbarának kedve lett volna megsimogatni a kis ’zöldséget’, de megmaradt az elégedett vigyornál, amellyel varázslata sikerét nyugtázta. Mielőtt még bármi történhetett volna, felkapta a táskáját, majd a húgáét, és elsiettek.

Az iskolába vezető úton Eva nem győzött gratulálni nővérének.

-         Zseniboszorkány – mondogatta.

-         Jól van, jól van – csitította Barbara – Ezzel még nincs vége. Túl kitartó ez a banya.

-         Lehet egy kérdésem? – váltott témát így hirtelen Eva.

Barbara a homlokát ráncolta.

-         Milyen kérdés? – nyögte gyanakvóan, aztán torkot köszörült, hangnemet váltott, és úgy folytatta – Lehet.

-         Tudod, van az a gyerek az osztályban, aki olyan nagyon idegesítő, és folyton engem piszkál…

-         Boszorkányozzak?

-         Hát… nem tartana sokáig.

-         Tudod, hogy nem szabad.

-         De elintézzük, hogy senki ne tudja meg. Nem is kell megfojtanod. Csak egy kicsit kínozd meg!

-         Eva! – kiáltotta Barbara megbotránkozva.

-         Tessék! – mondta a húga készségesen, de azért egy kicsit összehúzta magát.

-         Szó sem lehet ilyesmiről. Meg ne halljam még egyszer! Nem vagyok boszorkány, és ezt te is tudod.

-         Hát hogyne! De…

-         Nem. És téma lezárva.

Épp ekkor értek Eva iskolájához. Nővéréé még két sarokra volt innen. Barbara türelmetlenül beljebb lökdöste tesóját a kapun, mivel a gyerek nem igazán akart bemenni.

-         Gyerünk! Indulj már! Délután jövök érted.

-         És idegesítjük Reginát?

-         Igen, ameddig szükséges.

Ezek után Barbara elkullogott abba az iskolába, ahol saját magát kellet nagy nehezen rávennie arra, hogy átlépje a küszöböt. Nem volt kedve az órákhoz. Túlságosan is foglalkoztatták az otthoni események. Végig az apján és Reginán járt az esze.