2. fejezet

Múlt és jelen; van különbség?

Amint megszólalt az iskola rekedt csengője, akit ezúttal nem gyilkolt meg, Barbara kiviharzott az épületből. Útközben magával sodorta Evát, és már vágtattak is haza. Mindezt persze gyalog. Amikor beléptek a házba, rögtön meghallották a kissé hangos és ideges beszélgetés, vagyis vitát, illetve még szebben és pontosabban mondva veszekedést.

-         Nem vagyok hajlandó továbbra is elviselni a nyavalyás kölykeidet – nyafogta Regina.

-         Nem olyan rosszak ők, csak még nem kedveltek meg.

Nem is fogjuk – gondolta Barbara.

-         Ide figyelj, George! Nem érdekel, mennyire tartod őket rossznak, csak szabadulj meg tőlük! Döntened kell. Vagy én megyek, vagy ők.

Gyerünk, apa! Dobd ki! Dobd ki! – szurkolt magában Eva.

Barbara ennél komolyabban fogta fel a dolgot.

Nem lehet fontosabb neked ez a liba. Kérlek, apa! Térj már észhez! Nem veszed észre, hogy az orrodnál fogva vezet? Nem teheted ki a szűrűnket, a gyerekeid vagyunk.

-         Regina! Mindannyiotokat szeretlek. Nem kérheted, hogy válasszak.

-         Tényleg? – kiáltotta boldogan Eva.

Remek, ezzel lebuktunk – mérgelődött az idősebb lány.

Eva az apja nyakába ugrott.

-         Akkor ugye elviszel a vidámparkba?

George letette a kislányt, aztán megigazította a nyakkendőjét, és finoman leporolta drága öltönyét.

-         Sajnálom, kicsim, de rengeteg a papírmunka az irodában. Adok pénzt, és a nővéred elvisz.

-         De jó! – örvendezett Eva, és felrohant a szobájába megtervezni azt a napot.

Barbara maradt. Nem szólt semmit, csak némán nézett az apjára. Amint Regina felfogta, hogy az idősebb lány nem hajlandó őket édes kettesben hagyni, szappanoperába illő hisztijelenettel elvonult.

A boszorkánylány egyetlen pillantásra sem méltatta. Még mindig az apját figyelte.

-         Úgy viselkedsz, mintha én lennék az anyja – mondta halkan – Nem törődsz vele, pedig Eva még kicsi. Szüksége lenne szeretetre. Kénytelen vagyok egyedül megadni neki, amit tudok. És te eközben remekül érzed magad a színésznőddel.

-         Nem kérheted, hogy nő nélkül éljem le az életem.

-         Arról már lecsúsztál.

-         Tudod, hogy értem. Te egy nagyon okos lány vagy, Barbara. Meg kell értened.

Kérdés, meg akarom-e érteni.

-         Tehát én neveljem fel Evát, amíg te… éjszakánként… azzal a nővel…

George elvörösödött.

-         Elég ebből! Nincs most időm a szeszélyeidre – az órájára pillantott, ami természetesen svájci volt – Regina! Indulunk.

Barbara távozni készülő apja útjába állt.

-         Hová?

-         Nem tartozom magyarázattal.

-         Esküvőre – vigyorgott gonoszul Regina.

A lány egy még gonoszabb mosollyal nézett vissza rá.

-         Ne aggódj, drága Regina! Egy percre sem hittem, hogy a sajátotokra mentek. Ahhoz ezerszínű, csillogós-gyöngyös, kilométeres hosszúságú uszállyal felszerelt borzalmat vettél volna fel.

-         Mi bajod a színekkel?

-         Inkább induljatok már – sóhajtotta Barbara.

George kapott az alkalmon. Karon ragadta a nőt, és már el is tűntek. Amikor a ház végre Regina-mentes volt, Barbara boszorkánykodni kezdett a konyhában. Zöldséget, gyümölcsöket növesztett, és azokból különleges ételeket varázsolt. Épp elkészült volna a desszerttel, amikor csöngettek.

A takarítónő már ment is volna, hogy felmosson, porszívózzon, egyebezzen, de a lány megállította.

Leszögezte, hogy majd ő kitakarít. Az idős nő előbb ragaszkodott a munkájához, de aztán Barbara közölte vele, hogy a bérét mindenképpen megkapja. A néni bánatos arccal elkullogott. Őszintén szólva a lány el sem tudta képzelni, mi lehet abban a rossz, hogy valaki a semmiért kap pénzt. Habár lehet, hogy épp ez a tény.

-         Eva! Ebéd! – kiáltotta a boszorkány.

A kölyök zajos léptekkel rohant le a lépcsőn, hiszen tudta, ha nővére főzi az ebédet, az csak jó lehet. Legalábbis eddig még nem csalódott Barbara tudományában, legyen az főzés vagy boszorkányság.

-         Ki volt itt? Beszélgetést hallottam – firtatta két falat között a kislány.

-         Csak Mary. Hazaküldtem.

Eva szájában megállt a falat, kezében a villa. Nyelt egy nagyot, aztán kitört belőle a kérdés.

-         Haza?! De hát akkor ki fog kitakarítani? Mert én aztán nem!

Barbara mosolygott.

-         Te csak ne aggódj! Találtam erre egy varázsigét az egyik könyvemben.

Valójában Barbarának rengeteg varázskönyve volt. Ezeket egy házikóban rejtegette a hatalmas birtok végében. A házikó elhagyatottnak, barátságtalannak látszott, de igazából ez csak álca volt. Valaha a kertész lakott benne, amíg a boszorkány el nem vállalta a kert gondozását. Azóta Barbara boszorkány-könyvtárrá alakította a helyet. És ez a hely kizárólag az ő jelenlétében volt az, ami. Természetesen egy egyszerű bűbájnak köszönhetően.

Tulajdonképpen Evának fogalma sem volt, honnan szedte nővére a több mint 200 boszorkánykönyvet. Egyben viszont biztos volt: Barbara sok dolgot titkolt előle.

Miután végeztek az ebéddel, a szobájukba mentek tanulni. Később Barbara leellenőrizte húga leckéjét, és megtanult pár varázsigét.

Épp az egyik könyv fölött görnyedt, és egyszer csak egy dallamra lett figyelmes. Egy régi dallamra. Pillanatok alatt felismerte a helyzetet. Eva próbálgatta anyjuk fülbevalóit, amiket a kis zenélődobozból vett ki. Barbara a szekrénye alá nyúlt, és egy poros képet húzott elő. Egy család volt rajta. Egy boldog család. Egy apa, egy anya és két lányuk.

Barbara lefújta a port a képről. Néha hiányzott neki az anyja, de aztán mindig rájött, hogy az érzés nem kölcsönös. Julia új családot alapított Argentínában, a világ túlsó felén. Soha nem telefonált, csak egy levelet küldött, amiben ezt megindokolta. Túl drága lett volna. Amennyire a boszorkány tudta, Juliának még két gyereke született, Miguel és Magdalena. A lány még azt is lehetségesnek tartotta, hogy őket is otthagyja majd egyszer, miként első családját. Sosem értette, hogyan lehetséges az, hogy Eva és ő becsületesek és érzékenyek, míg ez sem anyjukról, sem apjukról nem mondható el. Julia a lánya szerint azért olyan, amilyen, mert gyakorlatilag a tenyerén hordozta az élet. Mindent megkapott, amit akart, mert George gazdag volt, mindent elért, mert bármit, amire szüksége volt, meg tudott fizetni pénzzel. Pedig azt mondják, az nem minden, nem boldogít. Talán Julia kivétel volt az ilyen örök szabályok alól is.

A merengésben Barbara észre sem vette, hogy húga leült mellé.

-         Mi lehet vele? – kérdezte Eva.

-         Biztosan boldog.

-         Visszajön még?

-         Hat év után? Dehogy jön.

Ne is jöjjön vissza! Jobb nekünk nélküle. Csak Eva még nem tudja – gondolta a boszorkány keserűen.

-         Apu elveszi Reginát feleségül. Ő lesz az anyukánk?

-         Regina soha nem lesz az anyánk.

-         De apu felesége lesz, ugye?

-         Igen. Úgy tűnik.

-         Nem szeretem őt.

-         Én sem szeretem, Eva.

-         Akkor űzzük el!

-         Már megpróbáltuk. Nagyon igyekeztünk.

-         Talán nem eléggé.

-         Eva, elég! – sóhajtotta Barbara, és felállt, a képet az asztalra dobva.

Az ablakhoz ment. Csak bámult ki a távolba.

-         Kinőttem már ebből.

-         Jaj, zseniboszorkány! Miért kell mindig mindent ennyire komolyan venned?

-         Mert ez az egész véresen komoly.

-         Ezért kell elűznünk a banyát.

-         És hogy akarod csinálni?

A kislány szemében reménység csillogott.

-         Varázslattal – lehelte áhítatosan.

Barbara a húga felé fordult, és bólintott.

-         Rendben. Akkor varázsolj!

-         De én nem tudok – keseredett el a kislány.

Egy percig csak néztek egymásra. Eva nem értette, miért néz rá így a nővére, de nem akarta elkapni a tekintetét, egyenesen Barbara szemébe nézett.

A boszorkány lehunyta szemeit, és sóhajtott.

-         Holnap mindent bevetünk. Ha nem sikerül, abbahagyjuk. Így jó lesz?

Eva lelkesen megölelte.

-         Köszönöm, zseniboszorkány.

Barbara gyorsan tisztaságot varázsolt, elküldte Evát fürödni, és elrohant a boszorkánykönyvtárba.

Előszedett néhány újabb könyvet, majd visszasietett a házba húgához.