4. fejezet

A sokkoló hír

A következő pár napban mindkét lány csendes volt, vagy legalább is csendesebb a szokásosnál. Barbara búcsúszövegeket fogalmazott magában, Eva pedig azon gondolkozott, mi lesz vele, ha nővére elmegy. Szótlanságuk Reginának is feltűnt, aki így szinte minden lehetséges alkalmat kihasznált, hogy gúnyos megjegyzésekkel bombázhassa őket, vagy épp feladatokat osztogasson nekik.

Mikor eljött a hétvége, Barbara eltervezte, hogy megírja a búcsúleveleket, és összegyűjti szükséges holmiját, mivel a vidámpark-terv a rossz idő miatt különben is ugrott. Bevonult a szobájába, rendet rakott, és megtette, amit eltervezett. Eva nem zaklatta. Más dolga volt. Ő is a szobájában ténykedett, vagyis egész álló nap ült a szőnyeg közepén, és gondolkozott. Választania kellett az egyedüllét és a fenevadak között. Egyre csak törte a fejét: melyik a rosszabb? Barbara nélkül lenni örökre, vagy félni, rettegni a veszélyes vadaktól a Másik Világban.

Végül döntött; titokban Barbarával tart. Előkotorta túrahátizsákját, és megkezdte a bepakolási műveleteket. Ruhát csomagolt, a plüssmackóját, egy elemlámpát és még pár apró játékot. Mikor elkészült, becipzározta a táskát, és elgyönyörködött művében. Egyszer aztán egy árnyékra lett figyelmes. Rögtön tudta, hogy Barbara áll mögötte.

-         Te meg hová készülsz? – kérdezte a boszorkány.

A kis Eva már majdnem felelete, hogy „oda, ahova te”, de még idejében eszébe jutott, hogy a titkok azért titkok, mert általában titokban szokták tartani őket. És mivel terve történetesen titok volt…

-         Sehova – mondta, mert ez tűnt a legegyszerűbb válasznak.

-         Sehova? Ekkora hátizsákkal? – firtatta nővére.

A lányka bólintott, olyan hevesen, hogy szőke tincsei teljesen összekócolódtak, és élénk-kék szemei előtt is függönyt képeztek.

Barbara közelebb lépett a táskához.

-         Mi van benne? Megnézhetem?

-         Neeem! – sikította Eva, ahogy rávetődött csomagjára, és magához szorította – Nem nézheted meg. És úgyse megyek sehova!

Az idősebb lány megrettent húga viselkedésétől. Furcsállt az egészet, ezért alaposan körülnézett a szobában.

-         Rendet raktál?

Eva bólintott.

-         Menj ki! – kérte nővérét.

Barbara csodálkozva meredt rá.

-         Hogyan? Elküldesz? Engem? A nővéredet?

-         Menj már ki innen!

Bár nagyon fájt neki, a boszorkány szótlanul eleget tett a kérésnek. A gyanú azonban tovább élt benne, hogy a húga sejt valamit az ő dolgaival kapcsolatban.

Bement a saját szobájába, és még egyszer átolvasta búcsúleveleit. Evának két és fél oldalt írt, szép nagy betűkkel, hogy biztosan el tudja olvasni az egészet. Elmesélte benne, hogy hová is megy, mit fog csinálni ott, és megnyugtatásképp, még azt is odabiggyesztette, hogy „majd néha meglátogatlak”. Kezébe vette az apjának címzett levelet. Ebben megvallotta, hogy különleges képességei vannak, és hogy ezért kellett eltűnnie, de részleteket nem közölt. Alig egy oldalt töltött ki a szöveggel. Reginának csak egy apró cetlire írt búcsúszavakat, miszerint:

„Ha bármi bántódása esik a húgomnak, felkereslek, és úgy megátkozlak, hogy egész életedben bibircsókos fejjel rohangálhatsz világ szégyenére. Barbara”

A lány elégedetten hátradőlt a székén, és betömködte a papírokat a fiókjába.

Legjobban Eváért aggódott. Eddig is ő volt az egyetlen, aki ebben a világban tartotta. És most el kell hagynia. Annyira rosszul érezte magát, mert sejtette, hogy húga ebből annyit fog majd fel, hogy cserbenhagyták. Nem is akárki, az akitől ezt a legkevésbé várta: az egyetlen, aki törődött vele, és igazán szerette.

-         Barbara! Azonnal gyere le!

Regina rikácsoló hangjától berezonáltak az ablaküvegek.

A szólított nagyot sóhajtott.

-         Egyszer van gyereknap – dünnyögte, és lecsoszogott a lépcsőn.

-         Barbara! Hol vagy már? – ordította a Házi Sárkány.

-         Az orrod előtt – felelte a lány, amint elért (körülbelül 2 másodperckéséssel), és ellegyezett élete megkeserítőjének képe előtt.

-         Na végre! Mosogass el! – utasította a nő.

Barbara megvonta a vállát, és a konyha felé indult. Csak tudnám, minek van mosogatógépünk? Nem baj, úgyis utoljára művelek ilyesmit. Még belefér.

Ezalatt Regina a telefonhoz döcögött, tárcsázott egy számot a noteszéből, és fennhangon társalogni kezdett a felhívott szerencsétlennel.

-         Szia Jessica! …igen. Ha ráérsz, gyere át… Rendben. Kolumbusz utca 3. Szia… Igen. Szia! – azzal letette a kagylót.

Barbara döbbenten állt a konyhaajtóban, jobb kezében mosogatószivaccsal, baljában pedig egy olajos edénnyel.

-         Kit hívtál meg a mi házunkba? Ki ez a Jessica?

Regina a lányra emelte meghatározhatatlan színű szemeit. A színét azért nem lehetett megmondani, mert a smink olyan erős volt, hogy leginkább szürkének látszott mellette.

-         Semmi közöd hozzá. Azt hívok meg, akit akarok. Ha nem tudnád, apád tegnap este eljegyzett.

A nő lemutatta kezét. Gyűrűsujján valóban ott csillogott egy piros köves gyűrű.

A boszorkánylány megsemmisülten nézte az ékszert és a leendő mostohát. Nem hitt saját jeges színű szemeinek. Visszarohant a mosogatóhoz, és durván belevágta az edényt a szivaccsal.

Belső énje kétségbeesetten sikoltotta: NEEEEM!

Lekapta a konyharuhát a kis fogasról, és megtörölte benne kezeit, majd újra a nappaliba lépett. Ott kicsavarta a telefont a döbbent Regina markából, és apja irodáját tárcsázta.

-         Halló! George Thompson – hallotta apja mély hangját.

-         Szia apa! Barbara vagyok.

-         Áh, kicsim! Mit szeretnél? Pénz kell?

-         Nem.

-         Akkor mi történt?

-         Semmi jó. Valaki tegnap eljegyezte Reginát a nevedben.

A férfi mély sóhajt hallatott.

-         Figyelj rám, Barbara! Már épp ideje volt.

-         Micsoda? Tényleg? És a mi véleményünk? Számítunk még valamit?

-         Barbara! Hogy mondhatsz ilyet? Persze, hogy számítotok. Szeretlek titeket. És Reginát is. Ezért…

-         De ez képtelenség! Te biztos beteg vagy. Gyere haza, feküdj le, pihend ki magad, aztán bontsd fel ezt a hülye eljegyzést!

-         Idefigyelj, Barbara! Felnőtt férfi vagyok, tudom, hogy mit teszek. Megbízom benned, és kikérem a véleményedet, de a döntéseimet még te sem másíthatod meg. Most le kell tennem.

-         De… Regina gyűlöl minket! Ő lesz a világ legmostohább mostohája.

-         Otthon megbeszéljük. Szia drágám!

George bontotta a vonalat. Regina fölényesen vigyorgott a csalódott Barbara arcába.

-         Így már jobb, szívecském? Elhiszed?

-         Amíg én itt vagyok, nem fog téged feleségül venni. Hiába hordod a gyűrűjét – sziszegte a lány, majd felvágtatott a szobájába.

Csüggedten leült az ágyára, és két kajával átfogta térdeit. Nem bánatos volt, hanem dühös és keserű. Pont most kellett ilyen döntést hoznia az apjának! Pont mielőtt elmegy!

-         Mi történt? – nyitott be a szobába Eva.

Barbara tudta, hogy a kislány sejti. Látta rajta. Szája sírásra görbült, kék szemei szomorúsággal teltek meg, szőke haja kócos volt, és arcába omlott.

-         Semmi – felelte nővére, tudván-tudva, hogy ezzel nem rejti el a valóságot, és egy mozdulattal az ágya alá rúgta félig összepakolt csomagját – Tényleg semmi.

-         Apával beszéltél? – kérdezősködött tovább a kislány.

-         Igen.

-         És? Mit mondott?

A boszorkány egy szuszra ledarálta.

-         Tegnap este eljegyezte Reginát, vagyis össze fognak házasodni, és Regina lesz a mostohánk.

Eva szemei elkerekedtek. Még így, döbbenettől üvegesen is sokkal élénkebb kékek voltak, mint nővére szemei.

-         Ez most komoly?

Nővére lassan bólintott.

-         De… az nagyon rossz lesz – állapította meg a hugica – A mostoha az szörnyű dolog. Hófehérkének is volt, és a banya meg akarta ölni őt. Aztán ott volt Hamupipőke mostohája. Az meg halálra dolgoztatta…

-         Nem nézhetsz több mesét – jelentette ki Barbara.

-         Jancsi és Juliska, Oroszlánkirály, Kis hableány…

-         Hé, lassíts! Az utóbbi kettőben nincs is mostoha.

-         De gonosz van!

-         Eva! Ennyire azért nem durva a helyzet – csitította húgát a fekete hajú lány – Jó, azt nem mondom, hogy jól állunk, de Regina biztos nem fog mérgezett almával tömni minket.

A kislány felsikoltott.

-         Megyek, rendelek egy méregkimutató szerkezetet – kiáltotta, és leszaladt a nappaliba.

-         Segítség – dermedt meg Barbara – Ki volt az a hülye, aki a Hófehérkét mesének nyilvánította?