|
5. fejezet
Orphne & Rhea 2008.09.12. 18:07
5. fejezet
Egy évvel több
- Mikor lesz már szerda? – kérdezte Eva Reginát, nem először a nap folyamán.
A nő unott képpel ránézett, és elfintorodott.
- Egyéb hülye kérdésed? Hagyj békén!
- Barbara!!! Bánt! – sikította a kislány.
Regina eltakarta az arcát kezeivel, és fáradtan sóhajtozott.
- Ki? – érdeklődött a megszólított az emeletről.
- Őőő – jött az újabb vonyítás.
- Ne visíts már, eszetlen gyerek! – teremtette le a nő a kislányt.
Ekkor érkezett Barbara.
- Mi a baj?
- Őőő. Bánt. Nem mondta meg, hogy mikor lesz szerda.
- Mert értelmetlen kérdésekre nem adok választ – védekezett Regina.
Barbara megrázta a fejét, és átölelte húgát.
- Nem, Eva. Azért nem mondja meg, mert nem is tudja.
A Házi Sárkány felvonta a szemöldökét, a rajzoltat, ugyanis a sajátját rendszeresen eltávolította, és helyette valami sminkmicsodával rajzolt egy sokkal vékonyabbat. Nem mintha szebb lett volna, sőt, nevetséges volt, de neki így tetszett. És bizonyos illemszabályok szerint mindenkinek joga van az egyéni meggyőződéséhez, még akkor is, ha téved.
- Jó lenne, ha értelmes dolgokra tanítanád a kölyköt, így is elég dinka. Megtanulhatnátok végre korotokhoz méltón viselkedni.
- Te meg jól tennéd, ha őt is emberszámba vennéd – feleselt vissza a nagyobbik lány, azzal karon fogta húgát, és felvonszolta az emeletre – Szerda akkor lesz, amikor 9 éves leszel – válaszolta egyszerűen.
A kislány a boszorkány arcába vigyorgott.
- Tudom.
Nővére elhúzta száját egy ironikus mosoly ereéig, aztán ismét visszahúzódott a szobájába.
A nappalok csigalassúsággal, az éjszakák álmatlanul teltek Barbara számára. Mindent megtervezett, bepakolta legszükségesebb varázskönyveit – bűbájjal kicsinyített változatban –, és még párszor átolvasta a családtagoknak írt leveleket. Minél hamarabb át akart esni a fájdalmas percen, amikor majd átlépi a Kaput, de az áhított nap nem és nem akart eljönni. Húga csendes viselkedése pedig bénító, keserves ürességgel töltötte meg a boszorkánylány szívét.
De azt is tudta, hogy Gariában szükség van rá. Ő volt a trón örököse, a hercegnő, Rhayave, avagy Az Erdő Hercegnője. Ez utóbbi nevét a növényvarázslataiért kapta. Régóta tartotta a kapcsolatot a titkos világgal, de soha senki nem mesélt neki nagyanyjáról. Persze volt egy belső sugallata, hogy valószínűleg szándékosan titkolták előtte a létezését, hiszen már járt Gariában, nem is egyszer, mégse mondta neki senki, hogy: „Képzeld, Rhayave, van egy nagymamád.” Tehát szándékos volt. Éveken keresztül… De ezeknél a dolgoknál Barbarát most sokkal jobban nyugtalanította a tudat, hogy talán hónapokig, évekig nem látja majd Evát.
Éjszaka volt. Az Eva születésnapja előtti éjszaka. Barbara félig betakarózva ült az ágyában. Sírt. De megvolt rá az oka, hiszen pontosan 24 órája maradt.
Kisétált a fürdőszobába, és felkapcsolta a villanyt. A tükörbe meredt. Még kipirosodva is iszonyatosan hidegnek látta saját szemeit. A jegesen halványkék szempár bánatosan csillogott. Eléjük belógott még néhány kósza, hollófekete tincs. A sűrű, enyhén hullámos hajtömeg a lány derekáig ért, de általában feltűzve hordta.
Ne nézz már így – mondta a lány gondolatban a tükörképének – Elvégre ma van a húgod születésnapja. Gyerünk, Barbara! Mosoly! Csíz!
Nem sikerült. A boszorkány elhagyta a fürdőszobát, és visszatért az ágyába. Leolvasta az órát.
- Nulla-három-egy-négy. Még van idő.
Reflex-szerűen Patrion megoldását választotta az időt illetően, és ezzel el is aludt.
- Na, kinek van ma szülinapja?
Erre a visításra ébredt. Az órára pillantott, és megállapította, hogy hét óra.
Még kerek húsz óra. Van idő – gondolta a boszorkány.
Mosolyt varázsolt az arcára – csodák-csodája: varázsige igénybe vétele nélkül –, és kilépett a szobája ajtaján. A küszöböt átlépve még elmormolt egy néhány szavas bűbájt, behunyta a szemét, és egy szempillantás sem kellett ahhoz, hogy pizsamáját combközépig érő farmerruha váltsa fel. Még egy hasonló varázslat, és a haja kifésülve, feltűzve díszelgett a fején. Ismét a fürdőszoba és a tükör felé vette az irányt.
Belenézett a tükörbe. Nagyjából derékig látta viszont saját magát. Elképzelte, ahogy a ruhácska helyett elegáns, bársonyból varrt estélyit visel, ahogy fején ott csillog egy sosem látott, drágaköves aranykorona. De körülötte senki nincs…
Mosolygása eltűnt. Otthagyta a tükröt, a fogmosást annak háttal végezte. Amikor kellőképpen megsikálta a fogait, kénytelen volt megfordulni, ugyanis a mosdó elengedhetetlen kelléke a reggeli tisztálkodásnak. Ám Barbara szorgalmas munkájának és varázserejének hála, minden helyiségben volt növény, nem is egy. A lány egész egyszerűen levelek és ágak sűrű szövevénye mögé rejtette a tükröt.
Miután mindennel elkészült, a szobájában elővett egy kis dobozt a fiókjából. Nem bontotta ki, ehelyett átkötötte egy halványkék szalaggal. Tetejére masni, ahogy azt kell.
Közben hallgatta, ahogy odalent Regina visítozik valamit, és apja mély hangján is sikerült elcsípnie egy félmondatot, mely így hangzott: „Drágám, ne a gyerek születésnapján…”
- Kész a családi idill – sóhajtotta Barbara, aztán ő is lement a konyhába.
Egy normális családban a következők fogadták volna: Apja a tévé előtt ül, és valami meccsel melegít be munka előtt, Regina tortát süt, Eva pedig türelmetlenül arra várva, hogy megkaphassa ajándékait, az egész házat felforgatva keresi, hová rejthették el őket. Igen, ez egy normális család lett volna. Csakhogy ez a család minden volt, csak nem normális.
Regina szokás szerint nyavalygott valamin, amit hosszan ecsetelt valamelyik hozzá hasonlóan csak két-három agysejttel rendelkező barátnőjének a telefonba, és közben figyelte, hogy csillog ujján a gyémántos jegygyűrű. Apja káromkodások közt keresett valami vélhetőleg igen fontosat az aktatáskájában, de nem igazán találta. Forgolódott a táskával, hol az asztalra, hol a kanapéra tette, hátha ott jobban belelát. Egyik ilyen pörgése alkalmával vette észre idősebb lányát, aki ott állt a lépcső alján, a látottaktól kicsit megtorpanva. A férfi arca felragyogott.
- Barbara! Kicsim, nem láttad valahol azt a szerződést, amit a múlt héten hoztam haza? Sehol sem találom, és fontos lenne…
- Az íróasztalod mellett a második polcon – szakította félbe a lány.
Mielőtt George vidáman elrobogott volna, még adott egy puszit a lányának. Barbara még egyszer körülnézett. Evát a fotelban ülve találta. Eléggé csalódottnak tűnt, ahogy ott gubbasztott.
A kislány az is volt, csalódott. Kilenc éves lett, aminek a megszámolásához már majdnem az összes ujját igénybe kellett vennie, legalábbis a kezein, és mégsem változott semmi. Senki nem ment oda, és nem kívánt boldog születésnapot annak ellenére, hogy ő világgá kürtölte az eseményt. Pedig még olyan szerencséje volt, hogy pont munkaszüneti napra esett ez a bizonyos születésnap.
„Nem baj, majd a másik világban biztos nagyon izgi lesz az élet, persze csak a fenevadak után. És a zseni-boszorkány-királynő majd biztos sokat foglalkozik velem. Remélem.”
Eva idáig jutott gondolatban, amikor is megpillantotta nővérét. Barbara közvetlenül az orra előtt állt, és mosolygott.
- Találd ki, mi van nálam!
A kislány megfigyelte, hogy nővérkéje a háta mögé tette kezeit. Ez csak egyet jelenthetett.
- AJÁNDÉK!!!
- Talált, süllyedt – dünnyögte a boszorkány, és felmutatta a tenyérnyi dobozkát.
Húga az ajándék fejé nyúlt, de mielőtt elérhette volna, visszahúzta a kezét ijedtében. Az ijedség oka Regina sikoltásszerű ujjongása volt. A telefonba, természetesen.
Barbara nemes egyszerűséggel varázsolt. Egyik növénye felé intett, mire az hirtelen indát növesztett, és kihúzta vele a telefonzsinórt anélkül, hogy a nő észrevette volna. A szőke még három másodpercig vinnyogott a süket telefonnak, aztán rázogatni kezdte. Egy perc után feladta, és dühös ábrázattal a hálószobájába vágtatott.
A boszorkány a húga kezébe adta a finoman becsomagolt kis valamit. Eva óvatosan elvette, majd rávetette magát az apró csomagra. Lefeszegette róla a szalagot, mert nem volt türelme kibogozni.
- De szép! – csak ennyit mondott, ahogy kinyitotta a dobozkát.
Kivette belőle a kék köves nyakláncot, pontosabban egy ezüstláncra fűzött átlátszó, sötétkék medált. A függő formája csepp volt, tetejétől az aljáig nagyjából hüvelykujj hosszúságú.
- Tetszik? – kérdezte halkan az idősebb testvér.
- Nagyon – felelte Eva boldogan, és megölelte nővérét.
- Akkor menj gyorsan, tedd fel magadnak a tükör előtt!
Eva bólintott, és futólépésben indult a fürdőszoba irányába, míg nővére ennél is gyorsabban trappolt be apjuk dolgozószobájába.
George épp az említett szerződésből pillantott fel.
- Barbara?
- Apa, a torta!
- Milyen… Ja, az a… Igazad van. Kösz, hogy szóltál, kicsim. Teljesen kiment a fejemből.
- Tudom, apa – sóhajtott a boszorkány – Ajándékot vettél?
- Hát persze, hogy vettem. Könyveket, CD-ket, Regina vett ruhákat…
- Regina? Képzelem… A tortát egyedül vedd meg!
Ekkor betoppant a szóban forgó személy. Színpadiasan magasra emelte kanárisárga hajkoronával rendelkező fejét, és úgy vetette oda Barbarának:
- Ne aggódj, nem megyek vele! Meghívtam a barátnőmet.
A boszorkány ezen teljesen felháborodott.
- A húgom születésnapján?! Hogy képzeled, te undok banya?! Egyszer nem bírod ki egy évben, hogy a pletykálást kihagyd a napirendedből? Akkor meg miért nem mész el te az ő lakására? Miért kell feltétlenül romba döntened Eva gyerekkorát? Mi lesz a következő? Mérgezett alma?
Eva odakint tisztán hallotta a kiabálást. Tudta ő, hogy a mostohák gonoszak. Hófehérke is csúnyán megjárta. És ha csak úgy lehet felébredni abból az almás dologból, hogy az ember lányát megcsókolják… Egy grimasz jelent meg a kislány arcán. Ha csak az osztálytársaira gondolt, egy fiú sem tartozott a ’végszükség esetén szóba jöhet’ kategóriába. Eva megrázta a fejét, és lábujjhegyen közelebb lopózott a dolgozószoba ajtajához. Balszerencséjére Barbara épp ekkor lépett ki a helyiségből, és kis híján ledöntötte a lábáról a szülinapost.
- Huh… Hát te? Hogy tetszik a nyaklánc? – kérdezte a nővér szórakozottan.
- Nagyon szép. Szerinted is jól áll?
A boszorkány egyetértőn hümmögött. Indult volna tovább a konyha felé, amikor az idillikus család elengedhetetlen alkatrésze, a Házi Sárkány ismét útját állta.
„Póráz is kellene rá meg szájkosár” – gondolta kajánul a lány.
- Jaj, ne! Már megint? – sóhajtotta Eva alig hallhatóan.
- Legalább gyémánt? – kérdezte fitymálóan Regina, amint meglátta a nyakláncon a követ.
„Oh, drága Regina! Bárcsak kilakoltatnának a Földről!” – merengett Barbara – „Nem, az nem jó, akkor még a végén Gariában kötnél ki, és ott lógnál a nyakamon egy életen keresztül.”
Vállon ragadta Evát, és a konyha felé terelgette, közben kikerülés helyett ellökte a paradicsommadarat az útból, természetesen a kedvenc kaktusza irányába.
A nő ultraszoprán sikolyára George előrohant a dolgozószobájából. Eva hátranézett, és látta, hogy nővére sűrű bocsánatkérések közepette választja szét Reginát és a kaktuszt. Nem lehetett tudni, melyiküktől kér bocsánatot. A kislány arcocskáján kárörvendő mosoly játszott, de egy pillanat alatt el is tűnt, amint rájött, miért teszi ezt Barbara. Megígérte, hogy tesz még egy próbát Regina eltávolítására. Ha nem is megy el, de egy hétig biztos nem lesz kedve ülni.
- Szedd ki! Szedd ki! – visítozott a nő.
- Igyekszem, szívem, de ez nem ilyen egyszerű – gügyögte a férfi.
- Úgy sajnálom – nyöszörgött a boszorkány tettetett aggodalommal.
A vége az lett, hogy George elsietett tortát venni, Barbara limonádét készített és gyümölcsöket válogatott egy tálba, hogy ehessenek, míg Regina barátnője, Kate a kaktusztüskéket szedegette ki a gonosz mostoha hátsó feléből. Eva is részt vett a munkálatokban azzal, hogy vicceket mesélt Reginának.
Barbara rájuk pillantott néhányszor.
- Na, ezt nevezem én családi idillnek – suttogta elégedett mosollyal.
A legközelebbi órára nézve elkomorult. Fél tíz.
„Túl lassan telik az idő. Tizenhét és fél óra túl sok.”
Mindkét lány számára furcsa érzés volt, amikor vége lett a napnak. Pontosabban nekik csak akkor kezdődött.
Barbara még egyszer átpakolta a holmiját, és ellenőrizte a zacskóban tárolt kicsinyített varázskönyveket. Minden hiánytalan volt, mégis valami rossz előérzet mardosta a boszorkány szívét.
Mintha valami készült volna, a tudta nélkül.
Eva örült az ajándékoknak, de a legjobban a nyakláncnak. Azt magával vihette. De este már nem is gondolt a születésnapjára. Fontosabb dolga volt. Elvégre élete legnagyobb kalandjára készült.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
