|
8. fejezet
Orphne & Rhea 2008.11.08. 18:07
8. fejezet
Egy idegen világban
Eva félnapi keresgélés után sem talált senkit. Mivel megéhezett, gyümölcs után kezdett kutatni. Jól tudta, vannak mérgező bogyók, ezért csak hosszas tűnődés és vizsgálódás után mert megkóstolni egy meglehetősen piros, eperszerű termést. Szerencséje volt. Az ízletes eledel hamar csillapította éhét is, szomját is. Amikor jóllakott, folytatta útját. Az erdő, amelyben reménytelenül bóklászott, friss illatot ontott magából. Akadt olyan fa, amit ismert, de látott olyat is, amit azelőtt még soha. Olykor-olykor megállt körbenézni, remélve, hogy talál valakit vagy akár csak néhány emberi lábnyomot, amik elvezetik egy városba, de nem talált semmit. Továbbment. Egyre kevésbé bízott a szerencséjében.
Szokatlan csend volt, a lombok susogásán és a madarak csiripelésén kívül semmit nem lehetett hallani. Az idő csodás volt, tökéletesen alkalmas lett volna például egy kirándulásra, de a kislány sem a napsütést, sem a könnyed szellőt nem érzékelte. Őt a honvágy kínozta. Mindenki hiányzott neki: nővére, apja, sosem ismert nagymamája, a padtársa, szívtelen anyja, talán egy kicsit még Regina is… Mindenki, akit ismert. Boldog lett volna, ha csak egy percre is, de láthatná őket.
Ekkor jutott eszébe a levél, amit Barbara írt neki. Zsebéhez kapott, de… az új ruhának nem volt zsebe. Eva lekapta a hátizsákot, hátha abban van, de ott sem találta. Kedveszegetten rogyott le egy fatuskóra.
- Hé, te! Az az én fám! Tünés! – kiáltotta valaki a bozótosból.
Eva fél métert ugrott ijedtében. Igaz, a valaki hangja nem volt félelmetes, de azért lehetett éppen egy olyan becsapós szörnyeteg is.
- Ki az? – kérdezte halkan a kislány.
- A legszebb álmod, kisasszony – felelte a hang, vélhetőleg egy gyereké.
Eva elhúzta a száját.
- Kis micsoda?
A valaki megköszörülte a torkát.
- Elnézést, kis hölgyem.
Előbújt a bokrok közül, így Eva alaposan megnézhette magának. Nagyjából vele azonos korú és magasságú, barna hajú kölyök volt zöld szemekkel. Szörnyeteg létére aranyosnak látszik – gondolta Eva.
- Te szörny vagy? – kérdezte a lányka.
- Miért, te igen? – kérdezett vissza a kölyök.
Arcán elégedett vigyor volt látható, szinte virított róla. Helyesbített.
- Még egyszer elnézést, kis szörnyem.
- Nem vagyok az. Se szörny, se asszony, még hölgy se – tiltakozott Eva harciasan.
- Akkor mi vagy?
- Gyerek, mint te.
Pillanatnyi csend állt be, amíg bizalmatlanul méregették egymást.
- Egyébként mit csinálsz itt az erdőben? – hangzott a fiú legújabb kérdése – A ruhád alapján biztosan nem kóborló parasztgyerek vagy. Eltévedtél?
Eva közelebb merészkedett hozzá.
- Tudsz titkot tartani? – suttogta.
A kölyök némán bólintott, és Eva elé állt, elég szorosan.
- A nővéremet keresem – mondta a lányka egyenesen a másik fülébe.
- Ez nagy titok – helyeselt a fiú – Nekem nincs nővérem. Csak hét bátyám.
Eva enyhén szólva meglepődött. Még soha senkivel nem találkozott – pláne egy erdőben – akinek ennyi testvére lett volna.
- Aha. Csak – jegyezte meg gúnyolódva – Segítenél nekem?
- Persze. Hogy hívják a nővéredet?
A kisfiú zöld szemei tettvágytól csillogtak. Eva hátralépett egy kiscit, mert az orruk csaknem összeért, és ez tény meglehetősen zavarta.
- Barbara Thompson.
A kölyök erre furcsán elfintorodott, és értetlenül nézett a lányra.
- Most melyik. Barbara vagy Thompson? Vagy Barbarathompson? Különben mindegy, egyiket se ismerem. Errefelé nem létezik ilyen név.
Eva kék szemei tágra nyíltak.
- Hogyhogy nem létezik?
- Senkit nem hívnak így. Neked mi a neved, szőkeség?
- Nem szőkeség, hanem Eva.
A fiú elvigyorodott.
- Szép próbálkozás, kishölgy. De nem hittem ám el. Ez egy férfinév, nem tudtad?
- Az nem lehet – szögezte le a kislány.
- Miért nem? A bátyámat is úgy hívják.
Eva sóhajtott.
- Aha. Melyiket a hét közül?
- Megbocsáss! Mi az az ’aha’?
A lány eltátotta a száját, sőt, nem hitt a saját füleinek.
- Mi?! Te tényleg nem tudod, mit jelent az a szó, hogy ’aha’?
A kölyök megrázta a fejét.
- Hát – kezdte a magyarázatot Eva – az ’aha’ szó az ’igen’ egyik formája. Tehát amikor azt mondom, aha, azzal arra gondolok, hogy igen. Érted?
A kisfiú megint vigyorgott.
- Aha.
Látszott rajta, hogy tetszik neki az új szó. Aztán a tekintete megváltozott. Barátságosabb lett.
- Nincs hová menned, Eva?
A kislányon volt a fejrázás sora. A fiú folytatta mondandóját.
- Akkor gyere velem – mondta, és a kezét nyújtotta Eva felé.
- Nem lehet – felet a lány – Idegenekkel nem szabad.
- Óh, elnézést, kisasszony. A nevem Erician.
Eva elmosolyodott, és elfogadta a felajánlott kezet. A név ugyan idegen volt neki, de a fiú már nem. A lányka felvette a táskáját az avarból, és megrázta, nehogy valami bogár maradjon rajta. Természetesen mindene kipotyogott. Együtt pakolták vissza a holmikat, és Erician nem törődött azzal, ha egy szoknya, fáklya vagy cipellő akad a kezébe, mindent berakott a táskába, kérdés nélkül. Kézenfogva indultak el egy bizonyos, a fiú által mutatott irányba.
Tíz lépés után Eva megszólalt.
- Fura vagy ám.
- Aha. Te is.
Kimerült a beszédtéma. Így is sok volt az újdonság a két gyereknek, főleg Evának. Csendben bandukoltak tovább a fák között.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
