|
9. fejezet
Rhea/Orphne 2008.12.13. 18:30
Nyolc testvér és egyéb bonyodalmak
9. fejezet
Nyolc testvér és egyéb bonyodalmak
Egy órányi kutyagolás után Eva és Erician beértek egy faluba. A kislány számára rögtön feltűnt a különbség az otthonához képest. Az egész hely olyan volt, mint egy középkor-múzeum. Erician elmondása szerint a falvacskát Trintonnak hívták. Az épületek többsége vályogból készült parasztház volt. Az emberek az udvaron dolgoztak, a gyerekek az utcán játszottak, így Eva könnyedén megszemlélhette a helyi lakosságot. Főleg a gyerekeket figyelte. A legtöbben mezítláb rohangáltak, ügyesen kerülgetve a gallyakat és egyéb szétszórt tárgyakat a poros földúton.
Egy alacsony, ránézésre körülbelül hétéves fiúcska odarohant hozzájuk.
- Nahát, Eric! Kit hoztál magaddal?
A kérdezett egy könnyed kézmozdulattal elhessentette a kotnyeles gyereket.
- Semmi közöd hozzá – tette hozzá a jól érthetőség kedvéért.
Továbbhaladtak. Egy egyenes utcán mentek végig, amikor a fiú odasúgott a kislánynak.
- Senkinek ne mutatkozz be!
Eva engedelmesen bólintott. Tudta, mire gondol a másik. Itt az ő neve nem létezett, csak férfinév formájában. Így jobb volt, ha senkinek sem mondja el. Sőt, az tűnt legjobbnak, ha egy szót sem szól.
Egy nagy ház előtt álltak meg. Erician ajtót nyitott – amihez Eva legnagyobb meglepetésére nem használt kulcsot –, és intett a lánynak, hogy lépjen be. Ez a ház annyiban tért el a többitől, hogy kétszintes volt, és vályog helyett fából építették. Belül minden régimódi volt, és legfeljebb három szín volt fellelhető az egész házban, a barna, a szürke és a fehér. Épp olyan dísztelen és középkori, mint itt minden.
A konyhaszerű helyiség nem volt üres. Egy magas, hátközépig érő, sötétbarna hajú, a két gyereknél jóval idősebb fiú olvasott az étkezőasztalnál. Amikor észrevette, hogy nincs egyedül, becsukta a könyvét, és kérdőn meredt a gyerekekre.
- Szia, Eva! – köszöntötte őt Erician.
Eva elpirult.
Tehát ő a névrokonom – gondolta – Ilyen hajjal nem csoda, hogy fiú létére női nevet visel.
- Szia, öcskös! Kit hoztál haza? – érdeklődött az idősebb fiú.
Még mielőtt választ kapott volna, felállt, és kicsit előrehajolva kezet nyújtott a kislánynak. Eva – mármint a nőnemű – megfogta a kezet, ahogy azt a saját világában kézrázáskor látta, és várta, mi lesz. A ránézésre Barbarával azonos korú vagy kicsit idősebb fiú változtatott Eva fogásán, és kezet csókolt a kishölgynek. A megtisztelt komolyan elcsodálkozott. Még soha senki nem tett vele ilyesmit. Nem mintha nagy szám lett volna, de azért mégiscsak új dolognak számított.
- Hogy hívnak? – kérdezte a fiú kedvesen.
- A-a n-nevem Eva – dadogta zavartana a lány.
A fiú tátott szájjal ült vissza a székére, és kicsivel később megköszörülte a torkát.
- Mit szólnál inkább az Arnához? – javasolta a kislányéhoz hasonló zavarban.
Eva megnyugodva vállat vont.
- Nekem nyolc.
- Tényleg? Nekem csak hét testvérem van – mondta Eric, de látszott, hogy nem igazán érti a dolgot.
Eva, vagyis Arna nem magyarázkodott. Úgysem értették volna. Ez a hely tényleg egy másik világ volt.
Erician közelebb ment az idősebb fiúhoz.
- Eric bátyja vagyok – mondta a hosszú hajú fiú Evának – Evanornak hívnak.
- Mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte a bátyját Eric.
Evanor suttogóra fogta a hangját, és felmutatta könyvet.
- A legújabb Damel-kötet. Tudtad, hogy az ő költészetét még Yameirában is olvassák? Ez művészet!
A kisfiú a homlokát ráncolta.
- De miért nem a szobádban olvasod?
- Mert elbújtam Benara elől. A szobámban keres a tébolyult nőszemély. Megkértem, nézze meg, nem vagyok-e ott. Szerintem, játéknak fogta fel. Még keres – ekkor dübörgés hallatszott – Na igen. Ez épp a könyvespolcom volt. Pár perce még egy darabban. Ha jól tudom, Riano is segít neki, úgyhogy takaríthatok utánuk, de némi zavartalan olvasóidő mindenképpen megéri az áldozatot.
Hatalmas csörömpölés ugrasztotta szét a kis társaságot.
- Ez volt a kagylógyűjteményem – sóhajtotta Evanor, majd felkiáltott az emeletre – Benara! Ramal szobájában is nézd meg!
- Miért nem mondod meg neki, hogy hiába töri magát? – kérdezte Erician.
Bátyja újfent sóhajtott.
- Mert egy valamire való lovag nem utasít el egy hölgyet – felelte – Túl lehet élni, csak okosan kell kezelni.
Percnyi csend állt be. Mindenki emésztette a hallottakat. Végül Eric szegte meg a ’némasági szerződést’.
- Öhm… – kezdte félénken – Evanor! Lehetne szó arról, hogy Eva nálunk aludjon?
A kérdezett a homlokát ráncolta.
- Kérdezd meg apánkat! – javasolta végül, majd a kislányhoz fordult – Egyébként hol találkoztál az öcsémmel, kishölgy?
- Az erdőben – adta meg a választ Eva – Tudod, elvesztettem a nővéremet, Barbarát. Te sem ismered?
- Hogy néz ki?
- Magas, hosszú, fekete haja van, ami a derekáig ér. Amikor legutoljára láttam, sötétkék ruha volt rajta, hasonló, mint az enyém.
Evanor elhúzta a száját.
- És hol vesztettétek el egymást?
Eva gondolkodóba esett. Az igazság az volt, hogy sosem vesztették el egymást, hiszen Barbarának fogalma sem volt arról, hogy húga is átjutott Gariába. Az tűnt a legjobbnak, ha ezt a tényt elhallgatja.
- Az erdőben – felelte végül.
Ekkor egy termetes asszonyság jelent meg jobbjában seprűvel, baljában lapáttal. Rövid, fakóbarna tincseit hajháló fogta össze. Jobb csuklójával letörölte a homlokáról a verejtéket, és végigfuttatta kék szemeit a környezetén. Mikor megpillantotta a konyhában veszteglő társaságot, rájuk mordult.
- Mit lábatlankodtok itt, he?! Tünés, tegyétek hasznossá magatokat!
Ám amikor észrevette a megretten Evát, szigorú arckifejezése ellágyult.
- Óh, te ki vagy, kislány? – kérdezte, és seprűjére támaszkodva lehajolt, hogy arca egy vonalba kerüljön a szőkeségével.
- Ő itt Arna – mutatta be a vendéget Evanor, majd rákacsintott – Elvesztették egymást a nővérével, és most nincs hol laknia. Nagy szerencse, hogy találkozott Eric-kel.
Az asszony hatalmas szemekkel meredt a tétován álldogáló Evára.
- De még milyen szerencse! – harsogta, és magához ölelte a lánykát – Édes kincsem, ne szomorkodj, megtaláljuk a családod! Addig itt lakhatsz, az úr és a nagyságos asszony is biztosan megengedik.
Erician a kislány védelmére sietett, és kiragadta a tyúkanyó típusú, gondoskodó ölelésből.
- Aludhat a szobámban – javasolta.
- Eric! Hogy képzeled?! – rivallt rá Evanor – Egy hölgy sosem alszik férfival egy szobában. Még akkor sem, ha gyerekekről van szó. Csak ha házasok vagy ötévesnél fiatalabbak. Nálatok az alábbiak egyike sem áll fent. Mindezt összevetve: Szó sem lehet róla!
- Bocsánat. Csak egy ötlet volt – szólt a fiú lehajtott fejjel, de arcán a hozzá hasonló kölykökre jellemző, tipikus pimasz vigyor jelent meg.
- A kishölgy Omero szobájában fog aludni, mert ő úgysincs itthon – rendelkezett az asszony.
- Nem is lesz – tette hozzá Evanor – Hacsak nem akarja kitenni szegény feleségét anyánk ellenszenvének.
A két gyerekre nézett, és beletúrt sötétbarna hajába.
- Felkísérlek titeket – mondta.
Ám nem jutottak sokáig. A lépcsőfordulóban egy szőke, fonott hajú, pirospozsgás arcú lányba ütköztek, aki láttukra nagyot sóhajtott.
- Csakhogy megvagy, Evanor! – kiáltotta, és kis híján a fiú nyakába ugrott – Már azt hittem, sosem lesz vége ennek a játéknak.
- Öhm… Hát igen – felelt zavartan a másik – Épp csak szólni akartam, hogy édesanyád keres.
A lány újfent sóhajtott.
- Megyek – szólt teljességgel lelombozottan, és folytatta útját az ebédlő felé.
- Ő volt Benara – súgta Eric Eva fülébe.
A kislány bólintott, jelezve, hogy sejtette.
Az Omerónak nevezett testvér szobája közvetlenül Ericiané mellett volt. Nem volt nagy, de épp elég hely volt benne egy személynek, az ágynak, a ruhásládának és a mosdótálnak. A padlóra egy nagy állatbőr volt kiterítve, de Eva nem tudta eldönteni, hogy milyen állathoz tartozott fénykorában. Mivel kíváncsi volt, megkérdezte.
- Ez egy vaddisznó – felelt Eric – Omero lőtte, még az első vadászatán. Nem láttál még vaddisznót?
- De – mondta Eva bizonytalanul – Könyvben, és ott még a többi része is rajta volt.
- És szarvast?
- Könyvben.
- Halat?
Eva megörült, hogy végre valamit jól ismer.
- Azt sokszor ettünk otthon, apu hazahozta megpucolva, és a nővérem megsütötte vagy levest főzött belőle.
Eric elfintorodott.
- Levest? Halból? Furcsán hangzik.
A kislány újra a vaddisznóra nézett.
- Szóval ez egy szőnyeg?
- Aha. Képzeld, a bátyám megígérte, hogy nekem adja, ha betöltöttem a tizenkettőt.
A fiú dicsekvésére Evanor eltátotta a száját.
- Á, pedig azt én akartam elkérni. Ez volt az erdő legszebb vaddisznója.
A lány illedelmesen megjegyezte, hogy szerinte is szép, de valójában semmi szépséget nem látott egy kiterített disznószőnyegben.
Miközben a két fiú a „nagyszerű vadászat” részleteit ecsetelte, egy szőke hajú, kék szemű fivér toppant be.
- Na végre! – kiáltotta – Égen-földön titeket kerestelek.
- Itt vagyunk – biztosította Evanor.
- Ez meg ki? – kérdezte a szőke fiú Evára pillantva.
- Velünk fog lakni! – újságolta Eric – Ev… Arna a neve.
- Szia! – üdvözölte a lányt a szőke széles vigyorral – Riano vagyok. Mondd, mennyi idős vagy?
- Kilenc éves – felelt Eva, habár nem igazán értette, miért fontos ez.
- Értem – sóhajtott Riano csalódottan – Hát akkor még nőnöd kell.
Azzal kioldalazott a szobából. Evanor fejcsóválva meredt utána.
- Bocsáss meg a bátyánknak, Arna – szólt kissé szégyenkezve – Nem ismeri az illemet.
- Minden lánytól megkérdezi, hány éves – magyarázta Eric.
Lassan beesteledett, és a népes család Evával együtt összegyűlt vacsorázni, így a kislány mindenkit megismerhetett. Illetve majdnem mindenkit. Mint kiderült, a két legidősebb testvér, Morcian és Omero már a családtól távol, saját házukban élnek, ki-ki a saját feleségével. Az otthon maradt fiúk közül Ramal volt a legidősebb a tizenkilenc évével, őt követte Riano, majd Evanor. Lucio és Ahn közt nem sok különbség volt, se kinézetre, se jellemre. Lucio 14, Ahn 13 éves volt, mindketten szőkék voltak, az egyik kék, a másik barna szemű. Legfőbb jellemzőjük a lustaság volt. Lucio alvással és távolba bambulással, míg Ahn evéssel töltötte a szabadidejét. A család legkisebb tagja Eric volt. Az apa, Tedrin úr asztalosként dolgozott a ház mellett álló műhelyében, az anya, Archeila pedig varrónő volt, és a királyi család valamint más nemesek ruháit varró és hímző nők közé tartozott. Mivel egyik szülőnek sem jutott ideje a házimunkára és a fiaikra, velük élt a házban a termetes Bortha asszony és lánya, Benara. Evát már az is meglepte, hogy ennyien elférnek az asztal körül. Nem volt veszekedés, sem hisztiző Regina, mint otthon, ha néha valami csoda folytán az apja ráért, és együtt vacsoráztak.
Arról beszélgettek, hogy a következő napon az egész család felkerekedik, és a fél napi járásra található koronavárosba, Eraanba utazik, hogy mint a többi hűséges alattvaló, ők is ott lehessenek Garia leendő királynőjének bemutatásán. Eva lelkesen kezdte mesélni, hogy az ő nővére is hercegnő, sőt a nagymamája királynő is volt, de csak kinevették. Ez eleinte nem esett jól a kislánynak, de hamarosan ráeszmélt, hogy azért nem hisznek neki, mert ha a nővére hercegnő lenne, ez azt jelentené, hogy ő is az. És ez azért, valljuk be, eléggé lehetetlennek tűnt. Így nem is feszegette tovább a témát.
Vacsora után mindenki nyugovóra tért, beleértve Evát is, akinek kissé szokatlan volt a szalmával bélelt ágy és a durva pokróc, de valahogy mégiscsak sikerült elaludnia.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
